Prágai Magyar Hirlap, 1936. június (15. évfolyam, 126-147 / 3975-3996. szám)

1936-06-28 / 147. (3996.) szám

1936 június 28, vasárnap. Ismét aktuálissá tett a keleti érdekek forrpontja: a Dardanellák Háborús emlékeim : Keresztül a Marmarán írta : H­un­garica­s Via­tor Dardanellák: Csanak-Kalé, 1915 junius. Junius 2-án arról értesítettek a­­ hadügy­­minisztériumból, hogy egy torpedóhajó a napokban indul fontos felszereléssel Csa­­nak-Kaléba. Jelentkeztem a hadihajók pa­rancsnokánál, torpedóval mehetek ki a Dardanellákba. A szükséges okmányokkal zsebemben este hétkor beállítottam a meg­jelölt hajóra. Máskülönben erre a hajóra sem lehet feljutni, engem azonban minden­felé civilbe öltözött tengerésztisztnek néz­tek, az őrség tisztelegve engedett át a ha­jóhoz vezető kaszárnyaudvaron. A szolgálatban levő hadnagy a parancs­nokhoz vezet. Átnézi irataimat, elolvassa a követség ajánlólevelét: —• Örülök. Holnap velünk jöhet, délután 4 órakor Galata kikötőben jelentkezzék, az indulás idejét azonban ne közölje kérem senkivel. Végigjárom a hajót, nagy rend és tiszta­ság mindenfelé. Vacsorához trombitálnak. Búcsúzom, s boldogan sietek úti előkészü­leteimet intézni. Érdekes módon fogok ki­jutni a Dardanella-harctérre: torpedóva­dász torpedón, mely a képzelhetően legrö­videbb idő alatt teszi meg Csana-Kaléig az utat. Június 3-án délután fél négy órakor a gá­láréi kikötőben jelentkezem. Fekete hajó ágyúcsövei merednek felém* A vasszörnyetegből kevés látszik a víz­ből* Széles bárka áll előtte­ és a part­ között. Ezen kell átugrálnom, hogy a hajó korlát­­nélküli lapos fedélzetére jussak. Két­­ tenge­résztiszt fogad. Bemutatkozunk egymásnak. — Ön kettős küldetéssel, mint újságíró és mint vöröskeresztes jön tettek érkezéséről, — kezdte velünk, értesí­ti társalgást vörösfélhold karszalagomra célozva az egyik hadnagy. A parton rengeteg nép gyülekezett. Ka­tonák és rendőrök állnak sorfalat s a be­szállás helyének közelébe senkit sem en­gednek igazolvány nélkül. Török tiszt száll most a torpedóra s nevetve meséli, hogy a közeli kis kávémérésben görög alku­­kuszok fogadásokat kötnek, vajjon meg­torpedóznak-e bennünket? Különös érzésem támad. Félelem volna? Dehogy, hisz örülök a nagyszerű útnak, pe­dig a félelem nem tűr maga mellett boldog érzést. Néhány óra múlva a harctéren, a ve­szedelmes vizeken fogunk járni, minden ten­gerhullám mögött ott leselkedik az ellenség. Torpedónk azonban oly páratlan, húsz, esetleg harminc tengeri mérföld gyorsaság­gal fog haladni,­­­ hogy csak véletlen foly­tán találhatnának el. Indulásunkról okvetlen tudomása van már az ellenségnek, félórával előbb angol repülőgépet figyeltek meg, melynek feladata a hajók indulását szem­­mel tartani. — Azért indulunk, —■ beszélte a kapitány, — délután, hogy még világosban fussunk keresztül a Marmarán. A pompás tiszta idő­ben nagy távolságra figyelhetjük a tengert s még mielőtt az ellenség lövésre készen áll­na, mi küldünk feléje torpedót. A Dardanel­­la-szorosba sötét este érünk, ott még nehe­zebb lesz óriási gyorsasággal haladó hajón­kat eltalálni. Időközben mindenki megérkezik, akinek engedélye van az utazásra. Velünk utazik Bleeck Schlombach Emil, a The Continental Times török harctéri levelezője is. Másod­szor járja be már a Dardanellákat, sok hasz­nos útmutatással válik szolgálatomra Geyer Siegfried, osztrák színműíró s a német Vö­röskereszt misszió megbízottja, dr. Wégner Ármin, ismert német költő. A rodostói kór­házba akar eljutni, velünk kell Csana­k-Kalé­­ba jönnie s onnan majd kerülő uton fogják Rodostóba szállítani. Körülnézek. Sehol egy szék, egy ülőhely. Az egész felül fekete síkság, melyből csak a parancsnoki hid s a kémények merednek ég felé. Korlátnak se hire, se hamva, csak egy kifeszitett drót jelzi, hogy azon túl könnyen le lehet csúszni a torpedóról. Egy­két embervastagságú nyíláson valahová mélybe rezes matrózok másznak fel s alá. A a fedélzet közepére halmozzák a podgyászt, nagy csomó bőröndöt, kosarat, faládát. Egyiknek elolvasom a címét: Lyman von Sanders pasa ő excellenciájának szól. Tar­talma: zöldség. A rendeltetési hely hiány­zik. A feladó nem tudhatja, hol van jelen­­leg a főhadiszállás. Mindenesetre frissen fogja a mindenható generális a rég nélkülözött csemegezöldsé­get megkapni. Festői rendetlenségben hever itt minden szerteszét s az egész mezőnyt for­gatható talapzaton álló hatalmas ágyú vágja kétfelé. A hadnagy szolgálatkészen magya­ráz: —■ Néhány kisebb és nagyobb torpedó­­ágyúval vagyunk fölszerelve. Minden olda­lon állandóan két-két ember figyeli telesz­kópon a tengert, az ágyuk melett is két-két matróz van szolgálatban, szükség esetén másodpercek alatt tüzelhetünk. A parancsnoki hídon inspekciós tiszt őr­ködik a látcső mellett s azonkívül a kapitány is a tenger horizontját figyeli. Megkérdez­zük, fel szabad-e menni a kapitányhoz? Barátságosa­­ fogadja jelentkezésünket, ké­résemre szívesen írja be nevét harctéri naplómba: Nezir Captain, alája a torpedó nevét: Numounét Hamyete. A torpedó a konstitució után a török nép közadakozásá­ból épült, nevének szószerinti fordítása: Lelkesedésünk bizonyítéka. A török kapitány kedvesen elbeszélget. Velünk utazik a törökök híres generálisa, Fouad pasa is. A 79 éves öreg katona aktív szolgálatot teljesít s most is a harctérre siet. Vele van fia, Hidayet Fouad bej hadnagy, maga vezet apjához s mutat be a kegyelmes urnák. Meséli a hadnagy, hogy apja az a „helénai hős", aki 1877-ben körülkerített s megsemmisített egy orosz hadosztályt. A ge­nerális teljes neve: La Maréchal Mehmed Found Senatur, — így írta be nevét köny­vembe — elmondja, hogy a német császár legutóbbi látogatásakor megkérdezte, ho­gyan nyerte meg a nagy csatát. — Felség, —­ feleltem a császárnak —1 a csatát nem én, hanem felséged egy dicső őse nyerte meg. — Hogyan? — kérdezte nemcsak páratlan hatású gyógyfürdő, hanem gyönyörű hegyi fekvésénél fogva egyben a leg­kellemesebb nyaralóhely is, a császár meglepetve. — Nagy Frigyes mondása jutott e kritikus órában eszembe: „a bikát nem lehet szarvánál megfogni­*, én sem elölről, hanem bekerítettem s hátulról támadtam és vertem meg a túlerőben levő oroszt. A császár nagyot nevetett s másnap fényes rendjellel köszönte meg udvarias megjegyzésemet. Büszkén mesélte ezután az öreg pasa, hogy négy fia elesett már a harctéren, de még tizennégy egészséges fia maradt. A parancsnoki hídon lefényképeztem a ge­nerálist s megígértem, hogy elküldöm címé­re a lapszámot, melyben képe meg fog jelen­ni. Lassankint mindenkivel megismerkedem. Török tiszt mutatkozik be: Edib Secrétaire d'Ambassade Ottomane* Kémál. Látás­ból ismertük egymást. Pérában mindenki ugyanazon a néhány helyen fordul meg. Két évig a bécsi török követséghez volt be­osztva, németül igen jól beszél. Sok közös ismerősünk van. Budapestre is gyakran át­­rándult s természetesen gyönyörűnek találja a várost. Nagy kötélcsomóra telepszünk s elbeszélgetünk. A háború kitörése óta ka­tonai szolgálatot teljesít, jelenleg Weber pasa adjutánsa. Felajánlja, hogy előre be­jelenti a generálisnak érkezésemet. Kilid- Bahrból telefonon jelentkezzem: lovat és vezetőt fog küldeni, hogy kimehessek frontra. Beírta naplómba, hogyan kell majd a Kilid-Bahrban törökül kérdezősködnöm: Djimub-Guroubou Koumandanligi Sa­lim-Bey Schiflik Saadoullah Vasfi. A török életről, szokásokról, a török nők helyzetéről, a mohamedán vallásról beszé­lünk. Mohamed, — jegyezte meg a rendkí­vül intelligens Kemal bej, — elsősorban is nagy emberismerő és kitűnő orvos volt. Is­merte fajának vérmérsékletét, ezért kellett az italtól és a mások asszonyaitól szigorú törvényekkel távoltartani embereit s táplál­kozásukat is oly módon szabályozni, amint azt a forró éghajlat megkövetelte. Nagy változás várható a közeljövőben a török nő helyzetében (— megtörtént!), mely megalá­zó és ferde világításban mutatta be eddig a török családi életet. A tenger napfényben fürdő síkját semmi sem zavarta, torpedónk volt az egyetlen hajó, mely hullámtestét hasította. Este fél nyolc óra tájban jelent meg a láthatáron az első folt. A főhadnagy figyelőállomásá­ból lekiáltott, hogy I­ hajót pillantott meg. Önkéntelenül is a mentőövek jutottak eszünkbe. Örömi kiáltás váltotta föl a követ­kező percben a hirtelen támadt kényelmet­len érzést. A folyton növekvő pontban megfigyelők egyik saját tengeralattjárójukat a állapították meg. Mindenki a hajó orrához sietett. Büszkén repült el mellettünk az órási út­ról, ezer veszély között sértetlenül beérke­zett vakmerő U hajó, melyet Csanak-Kalé­­tól egy török torpedóhajó kisért Konstanti­­nápolyig. Hogy ottan micsoda feladatokkal fogják megbízni, azt majd csak az eredmé­nyekből fogjuk megtudni. Mindenki a nap hőséről, az N­ hajóról beszél ezután. A­­ hűvös tengeri levegő új vendéget hoz közénk, az éhséget. A másodkapitány meg­szólít: — Negyedóra múlva egyszerű vacsorára kéreti a kapitány ur. A meghívás kellemes meglepetés, éhesek vagyunk. A meleg étel jól fog esni. Hihe­tetlenül szűk lépcsőkön a kapitány kabinjá­ba mászunk le, ahol négy személyre terített asztal s pompás vacsora vár. A báránypör­­k­ölt, túróslepény és makaróniból álló menüt török kávéval fejezük be. Vacsora után­ vissza kell másznunk a fedélzetre, mert a társaságot helyszűke miatt négyes turnu­sokban vacsoráztathatja csak meg a ven­dégszerető kapitány. A Marmara szigetcsoport mellett hala­dunk el. Távolból Rodostó kigyűlt lám­pái illanak elő a sötétségben. Csakha­mar a tengerszorosba érünk. Most már mindkét oldalon földet látunk, Gallipoli előtt koromsötét éjszakában siklunk to­va. A torpedón minden világosságot ki­oltanak. Mint sötét végzet rohanunk a vak bizonytalanságba. A torpedón elhal­kul az élet. A járás-kelés megszűnik, mindenki érzi, hogy kritikus percek kö­vetkeznek. A szűk tengerszorosban közelről leshet az ellenség, hajók fekete tömege a csillagok csendes fényénél észrevétlen még sem ma­radhat. Nagyszerű ut volt. Érezni a veszély lehetőségét, látni a kitünően felszerelt tor­pedó hadi készenlétét s rohanni, rohanni a vak éjszakában előre, a tűz, a világháború legérdekesebb harctere felé. S eszembe ju­tott e csodás éjszakán otthoni kis falum bé­kés csendje . . . Pont éjfélkor csendesen súgják: megér­keztünk, de nem fogunk kikötni. Amig meg nem virrad, cikk-cakikban fogunk Csanak- Kalé kikötője előtt száguldozni. Az ellen­ség tudja érkezésünket, biztos, hogy a kö­zelben les. A fekete tömeget könnyű len­ne a sötétség dacára megcélozni. Későnkelő hold ragyogta be a tengert. A bomladozó sötétből egy parti város fur­csa körvonalai tűnnek elő. Mintha csak ál­modnám. Kísértetiesen borzasztó szépet láttam: utolsó házig összelőtt város, a szomorú végzetességű Maidos mellett szaladt el hajónk. Gallipoli a félsziget egyik legkeskenyebb pontján fekszik a szerencsétlen város. Ápri­lis 28-án romá lőtte a Kaba-Tépé előtt hor­gonyzó angol flotta. Magas dombon álló görög templomából egyetlen csonka fala maradt épen. A ten­gerparton hosszú sor szélmalom­­kerekét hajtja a hajnali szél, úgy látszik lőtávolon kívül maradtak, mögöttük minden romokba hever. Ők képviselik a néma városban az életet, igaz, gazdájuk nincsen, a szél jászik csupán velük. Hajnalodik. Átvágunk az ázsiai oldalra. Csanak-Kalé elé érünk. Még egy-két ka­nyarodó s a hajó nyílegyenesen a kikötőbe fut. A Kárpátok fenyvesekkel övezett virágoskertje, Gyomor és bélzavaroknál, has­üregbeli vérpangásnál, étvágytalanság­nál, szorulásnál, felfúvódásnál, gyo­morégésnél, felböfögésnél, szédülés­nél, homlokfájásnál, hányingernél egy­két pohár természetes „Ferenc József" keserűvíz alaposan kitisz­títja az emésztőutakat. Közkórházi jelentésekben olvassuk, hogy a Ferenc József vizet még a hosszú idő óta fekvő betegek is nagyon szívesen isszák és általánosan dicsérik. a­z orvosok ajánlják. 7

Next