Prágai Magyar Hirlap, 1937. május (16. évfolyam, 100-121 / 4246-4267. szám)

1937-05-01 / 100. (4246.) szám

1937 május l­ szombat. 17 Espana*.* Espana.>♦ A spanyol polgárháború véres ütközete egy párisi bárban Tizennégy sebesültje volt az ütközetnek ■ Utójáték a bíró­ság előtt “ m „Az oroszok már húsz éve csinálják PARIS. ■—1 (MTP) A Montparnasse és a Montmartre külső képe a spanyol polgár­háború óta teljesen megváltozott. Végetért az úgynevezett orosz romantika korszaka, amikor minden taxisofőr legalább is egy volt cári tábornok volt és az éjszakai loká­lok bejáratában orosz nagyhercegek és a cár legközvetlenebb rokonai álltak fantázia­uniformisban őrt. A Montmartre és a Mont­parnasse éjszakai életét most a spanyolok uralják. A leghíresebb lokál, ahová a smokok úgy zarándokolnak, mint a mohamedánok Mekkába, egy kis spanyol bár a Cité közelében. Helyesebben ez volt egészen két héttel ez­­előttig, amikor a polgárháború hullámai ide is átcsaptak és a francia hatóságok bezár­ták a bárt. A szajnai metropolis negyedik kerületének elöljárósága nem ismer tréfát, úgy látszik, polgárháborús dolgokban és csak addig volt hajlandó tűrni a bárban tomboló világnézeti vitákat, míg tettleges­­ségre nem került a sor. Két héttel ezelőtt azonban lövések dördültek el a világnézeti vita hevében és tizennégy sebesültje volt az összeütközésnek. Spanyol hangulat a Notre Dame tövében A kis spanyol bár hónapokon keresztül Páris úgynevezett beavatottjainak kedvenc helye volt és éjszakáról éjszakára zsúfolá­sig megtöltötték a szűk helyiséget a látoga­tók. A falak a padlótól a tetőig zászlókkal és plakátokkal vannak borítva. Azokon a helyeken pedig, amelyek kivillannak a zászlókárpit alól, színes spanyol városké­pek láthatók Andalúziából, Kasztíliából, Aragóniából. Ha az idegen egy éjszaka betévedt ide és az éktelen hangzavarból megpróbálta kivenni, hogy a bár látogatói tulajdonké­pen Francohoz vagy pedig a Fronte Po­­pularhoz tartoznak-e, megfigyeléseit kénytelen volt eredmény nélkül abba­hagyni. Az idegen nem tudta megállapítani, hogy ki kihez tartozik. A bár látogatóinak nagy része ugyanis spanyol volt, a legtöbbjük emigráns, az egyik a vörösök elől, a másik a nemzetiek elől szaladt el, de olyanok is akadtak, akik mind a kettő elől menekültek. Sok spanyol nőt is lehetett látni a bárban, karcsúak, kékes fénybe csillogó hajuk, nagy, sötét szemük, vakítóan fehér bőrük van, a hajukban egy-egy vörös szekfűt viselnek, vállukra pedig tarka spanyol kendő borul, mindamellett természetesen a legújabb di­­vatú párisi ruhákat viselik és akárcsak Madridban vagy Cordobában ülnének, ha­talmas füstöt eresztenek cigarilloszukból. 1937 Carmenje ebben a pillanatban főleg és Szenvedélyesen csak politikával foglalkozik. Izgalmas pillanatok Egyik este azután kitört a katasztrófa. Az egyik látogató a Paris Soir késő esti ki­adásából fölolvasta a hazai híreket és elő­adását elragadtatott hangon a következő kijelentéssel fejezte be: — A kormánycsapatok mindenütt elő­renyomulnak! A másik asztalról azonban egy Franco­­párti gyorsan leintette. Ekkor különös do­log történt. Az egyik szép spanyol leány kivett kézi­táskájából egy arany Mária-szobrocskát, a kis bárasztalra állította, letérdelt elébe a bár közepén és imádkozni kezdett. Pil­lanatok alatt a bár zsivaja elnémult, a fér­fiak hallgatva maguk elé bámultak, néhány fiatal leány énekelni kezdett, többen litániákat mormoltak maguk elé, érthetet­len szavakat, amelyből az idegen csak né­hányat értett :(Viva Espana!"*meg: ,,Patria!“ „Soldates!" A néhány francia és külföldi látogató azt hitte, hogy váratlanul valamilyen álomor­­szág közepére kerültek. [Több idegen za­vartan kisompolygott a bárból, egyre nyo­masztóbb lett a hangulat, egyre féktelenebb az imádkozó asszonyok és férfiak extázisa és egyre megrázóbban harsogott ki az imá­ból: „Espana! Espana!" A legkülönösebb dolog csak ezután tör­tént, amikor egy pillanatra az ima elhallga­tott. Senki sem tudja, hogyan és honnan. Az ügyet a tizenhetedik párisi büntető­tanács úgyszólván napok alatt tárgyalásra tűzte és öt férfit és három asszonyt ültetett a vádlottak padjára. Az elnök a következő szavakkal fordul a fővádlotthoz: — Tizenegy honfitársa és három francia sebesült meg, — mire a fővádlott, egy rend­kívül békésen, sőt méltóságteljesen kinéző, hatvanesztendős öregúr lemásolhatatlan kézmozdulatot tett és csak ennyit felelt: — C'est la guerre... Ez a háború! revolverlövések dördültek el és a Franco- és Caballero-párti spanyolok a kis bár­ban egymásnak estek. Úgyszólván percek alatt a kis bár valósá­gos Spanyolországgá alakult át és csak francia rendőrök gyors közbelépésének volt a köszönhető, hogy a tizennégy sebesült mel­lett nem vittek el a helyszínről néhány ha­lottat is. — Pardon — mondta a tanácselnök­­—» polgárháború van önöknél odahaza, de nem it­* nálunk Franciaországban. — Mi azonban spanyolok vagyunk, «— válaszolta fölvillanó szemmel a vádlott. — Senkit nem akadályozunk meg abban — mondotta ironikusan az elnök —, hogy hazautazzék és részt vegyen a polgárhábo­rúban. Nagyon érdekes volt az egyik francia se­besültnek a vallomása, aki kijelentette, hogy mikor a spanyolok elkezdtek imád­kozni, azt hitte, hogy nagy kibékülési akció kezdődik. Ha tudta volna, hogy lövöldözés lesz a dolog vége, akkor idejében ellépett volna. — Már egyszer belekerültem egy ilyen spanyol összejövetelbe és akkor el is tör­tem a bal karomat, * mondta melankoliku­san.­­— Ja, a spanyolok, — mondja az elnök. w Kérem, nemcsak a spanyolok — vála­szolja a tárgyilagos francia mert hason­ló kellemetlen tapasztalataim vannak az oroszokkal is. A fehéroroszok a vörös oro­szokkal már húsz éve verekednek itt a montmartrei bárokban. Az elnök végül is figyelmezteti a vád­lottat: —­ Ne forgolódjék olyan sokat idegenek között, azok nem hoznak szerencsét magá­nak. Maradjon maga csak honfitársai kö­zött. A bár igazgatója, akit tanúként hallgat­tak ki, panaszkodik, hogy a lövöldözés óta a hatóságok bezárták lokálját. A lokált egyébként rövidesen meg fogja nyitni, de nem spanyolok, hanem japánok részére. A bíró úgy mellékesen megkérdi tőle, hogy ő tulajdonképen Franco- vagy Caballero­­párti volt-e.­­— Én egyikhez sem húzok, — mondja az ügyes kereskedő. — Látja, bíró úr, én New­­yorkban születtem, anyám spanyol nő, apám olasz, én magam naturalizált francia vagyok, én bizony minden nemzetet egy­formán tudok szeretni. A vádlottak 3—6 hónapi fogházat kap­tak, azután kiutasítják őket Franciaországból. Ha azután akarnak, hazautazhatnak Spa­nyolországba. „C’est la guerre..." A magyar cigányzene étszázados királyi udvarokban kezdődött a magyar cigányzene karrierje Hogyan szorítják ki a lantosokat a cigányzenészek? ■ XVII. században foglalja el a cigány helyét a magyar úriasztalnál nn. BUDAPEST. — (Budapesti szerkesztő­ségünktől.) A cigány nem magyar földön tanult meg muzsikálni, zenélt már a Gan­­ges partján és vándorútjára magával vitte muzsikáló készségét. Magyar földön is azonnal feltűnik muzsikáló művészetével. A királyi udvarban Nem a nép körében kezdi a zenélést, te­hát nem a tömegnek szól a muzsikája, ami­kor először jelenik meg mint előadóművész a magyar történelemiben. A kastélyoknak és váraknak urait sem a cigány szórakoz­tatja abban az időben. Egy magyar lantos, énekes rend van, amely az elődöknek és a vitézeknek hősi tetteit zengi. Zárt rend ez az igríceké, melybe olyan kósza népség, mint a cigányok elei, nem keveredhettek. A XV. század irodalmi és zenei műveltsége szoros benső egységet dokumentál, bárhol is buk­kan fel a magyar életben a magyar pszi­ché, mindenütt az ősi, népi zene és dal elő­retörése jelenti. a tizenhatodik század, amelyet történel­münk joggal nevez a legmagyarabb szá­zadnak, nem kedvez a cigánymuzsika álta­lános elterjedésének. A lovagkor ez, amely­ben a lantos udvari mulattató szerepét le­vetve a tömegek szellemi vezetőjévé válik. A magyarság a harci énekeken, a vitézi tet­teken lelkesedik. A cigányság azonban újabb megerősitést kap. A törökkel újabb és újabb rajok jön­nek hódoltsági földre. Vásári sokadalmak­­ban felhangzanak az uj melódiák, amelye­ket uj hangszeren játszanak uj muzsikusok. Ez az uj hangszer a török síp, amelyet a magyar népi zene átvesz és hangutánzó szóval tárogatónak nevezve el, jóval a ku­ruc korszak előtt szinte nemzeti hangszer­ré. #va& . —*--------------------------- ~—­A cigánynak először át kellett vennie az őt befogadó magyarság népi hagyomá­nyokon fejlődött zenéjét és ez nem ment egyszerre. Az udvarban azonban a zenei élet nem volt olyan zárt, nemzeti hagyományból élő és táplálkozó, mint a népnél. Mátyás kozmo­polita, reneszánsz udvara a sok furcsaság közé befogadta a cigányt is és 1489-ben már feljegyzést találunk Beatrix kobzos cigányairól, 1525-ben pedig II. Lajos he­gedülő cigányairól olvasunk, sőt úgy lát­szik, az urak közé is kezd bevonulni a ci­gány divatja, mert az 1525. évi hatvani or­szág­gyűlésen cigány muzsikál. 1543-ban Izabella királyné udvarában találunk ci­gányzenekart. Thurzó Imre Zichy Borbálá­val tartott lakodalmán is cigány muzsikát Tinódy Sebestyén is megemlékezik egy Kármán Döme nevű cigánymuzsikusról, aki híres cigány, egyébként azonban az igri­­cek, lantosok rendje féltékenyen őrködik társadalmi tekintélyén és nem­­ akarja, hogy a rosszhírű cigánysággal egy süveg alá fogják. A hódoltság területén népi muzsikussá válik a cigány, mert vásári sokadalmakon szívesen hall­gatják az egybegyűltek a török virágéneke­ket. Budán és egyebütt a XVI. században egész cigány városrészek támadnak és a basák a cigányokat a táborba is magukkal vitték. A basák és bégek igen szerették a zenét és éneket, tehát bennök a cigányok jó kenyéradóra találtak. Török virágéneke­ket és vitézi verseket játszottak ezek a ci­­gánymuzsikusok, énekeltek és zenével kí­sérték éneküket. Mivel királyi területre is átjutottak, az itteniek előtt ezeket énekel­ték és a végbeli vitézek sokat eltanultak azok közül. Balassa Bálint is ilyen vándor török cigánymuzsikusoktól leste el a török virágénekek legszebbjeik Ebben az időben fáraóknak, később ci­gányoknak nevezik őket. A vitézi énekek mellé uraink megkívánják a szerelmi éne­keket zengő és a tánchoz vig nótát játszó cigányt. Hiszen hipochondria ellen ez magyar recept: Hárfák pöngésétől, hegedű a hangjával, duda nótájával, koptánc porá­ból, Bacchus jó borából öt-hat pintet be­venni! A horvát eredetű Bakyth Pál, a jeles huszárfőkapitány, alighogy megtollasodik, máris hegedősök után néz. 1532-ben egy­másután két levélben kéri Nádasdy Ta­mást, adna neki jó „chytaredos chiganos"”, cigány-hegedősöket. 1543-ban Izabella ki­rályné udvarából írják Bécsbe, hogy ott ugyancsak vigan vannak. Még Fráter György bíboros uram sem vonja el magát a tánctól. A legkiválóbb egyiptomi hegedő­sök, a fáraók ivadékai játszanak itt, — ír­ják —­, akik nem ujjaikkal pengetik a húro­kat, hanem faverővel verik (magyarul cim­­balmoznak) s teli torokkal énekelnek hozzá. Amint a korszak emlékei mutatják, a ci­gányhegedősök nemcsak muzsikáltak, ha­nem éneket is mondtak, zeneszó mellett már sok nótáit adták elő, így ment ez a XVIII. század végéig, a mo­dern magyar cigányzene kialakulásáig. A török korbeli muzsikusok rendesen kettesben járogattak. Az egyikük lantot vagy tamburát pengetett, a másik hegedűn játszott. A régi hegedű formája persze lé­nyegesen elütött a maitól, amely Olaszor­szágból terjedt el. A ránkmaradt metszete­ken ez a török hegedű a szerb guzlicához hasonlít. Ezt a szerszámot használat köz­ben olymód tartották, mint ma a gitárt szokás: azaz, hogy a zeneszerszám nyakát balkézzel a bal orca alá fogták, a szerszám tojásalaku feneke pedig az ember hasán nyugodott és úgy járt rajta a vonó. A legtöbb urnak megvan a maga udvari lantosa, aki nemcsak muzsikál, hanem saját , I versét adja hozzá elő és mint lantos fcjta. A török háborúk kora,

Next