Prágai Magyar Hirlap, 1937. június (16. évfolyam, 122-146 / 4268-4292. szám)

1937-06-20 / 139. (4285.) szám

6 fPRAIGMJV^GÍARHTKL^ 1937 június 20, vasárnap Kis mozaik osztrák színekben Júniusban az uj nyaralás terveivel foglalkozunk,de míg a terv határozottan kialakul s míg összeállanak a nyaralás szükséges föltételei, addig csak a tavalyi nyár reminiszenciáinál üdülgetünk. Azon gondolkodva: hová, merre, meddig? — az én lelkemben is egymáshoz illeszkednek az Ausztriában töltött tavalyi nyár emlékeinek derűs, sokszínű mozaiklapocskái. Néhányat ide közreadok belőlük, talán másoknak is némi üdülésére fognak szolgálni. MARIACELL Nekem már valósággal második otthonom és senkise féljen attól, hogy az újdonsült zarándokok vagy alpinisták szemével meglátott, baedekeri közhelyekké vált nevezetességekről fogok beszámolni. Bár ami igazán nagy jelentőségű, azt semmiféle nyelven sem lehet közhellyé csépelni és a Hochschwab mindenkor megtartja fenségét a természetbarát, a Bazilika pedig a szentségét az ájtatos hivő számára. A kereszteshadjárat nemes lovagjait nyomon követte a kétesszándéku kalandorok hada és nincs az az égbekarcsúsodó és fehéredő liliomszál, amelyet kertésze úgy tudna gondozni, hogy a töve körül ne találna rejtekhelyet egy-két kunkori gyomocska, amelynek bujkáló zöldje, lapuló törpesége csak még inkább kidomborítja a nemes virágszál királyi szépségét. A máriacelli zarándokjárások alkalmával sikerült megcsípnem két ilyen, az ember lelkét derűs mosolygásra borzoló kis élősdit. Íme: A bazilika két bejáratánál, két persely mögött, két imádkozó öreganyóka képviseli az egyházközség és a politikai község szegényeit. Sűrűn mennek el mellettük a templomlátogatók, sűrűn hangzik a ,,Bitte schön" s ha garas cuppan be a persely száján, a „Vergelt’s Gott"! Egy este — magyar zarándokcsapat érkezett aznap — a hitközségi anyóka posztja felöl ez a két szó üti meg a fülemet: „Kérem szépen ...“ Természetesen, rögtön odalépek és csodálkozva kérdem az anyótól, hogy honnét tanult meg magyarul? Ő, még nagyobb csodálkozással tagadja, hogy egyáltalán jártas lenne a magyar nyelvben. Kissé méltatlankodva pirítok rá: „Miért tagadja? Hát nem maga mondta az imént: „Kérem szépen...Egy legyintés, amely ebben a környezetben, az olvasóval összefűzött, imára összekulcsolt kezekből jőve egészen különös groteszkséggel hat, főleg mikor az anyóka evvel a mondattal festi alá: „Na ja,... az a pár szó, ami az üzlethez szükséges!..." Ha a zarándokok egyházi menetté fejlődve vonulnak be a községbe, a „Wienerstrasse" bizonyos pontjáig elébük megy a bazilika küldöttsége —■ egy pap, lobogóhordozók, minisztráns gyermekek — és az egyesült precesszió harangzúgás közben, ünnepélyesen tartja meg bevonulását. Ha az ember hosszabb időt tölt Máriacellben, szíve és egész érdeklődése átveszi a városka ritmusát s amikor zúgnak a harangok, természetesen kimegy a Wienerstrasse illető pontjáig, hogy megnézze a zarándokok fogadtatását. A helybeli küldöttség már felsorakozik, keresztvivő minisztránsok, egy sekrestyés, a nagy, templomi lobogóval, a pap — természetesen valamennyien egyházi ruhában —■, de a zarándokok valahogy késnek, sokáig tart, míg elrendezkednek és felcihelődnek a vasútállomás felőli dombon. Kezeimet illendően összekulcsolva, az aggok menháza falának támaszkodva várakozom. Az ucca túloldalán egy kiskocsma-féle „Gasthaus“ várakozik a Bürgeralpe lábához támaszkodva vendégeire. Hirtelen az a gondolat kerekedik föl bennem, hogy mi lene, ha az egyházi küldöttség valamelyik tagja, beleszomjazva a várakozásba, kilépne a készenlétben álló testületből és bekukkantana egy pohár habzó puntigami sörre a kiskocsmába? S íme, alighogy elszáll a gondolatom, a lobogóvivő sekrestyés kiemeli a zászló rúdját a derekáról lelógó bőrtartóból, odalép a kocsma küszöbéhez és a megértő kocsmáros máris nyújtja feléje a nagy korsó frissen csapolt puntigamit. A kanyarulatnál már feltűnik az érkező zarándokok precessziója, a kis minisztránsok izgatottan integetnek a sekrestyésnek, aki odapislant, hogy felmérje a távolságot és számoljon a rendelkezésére álló idővel. Aztán, a legnyugodtabb sörivó-tempóban fenékig hajtja a korsót, széttörli a bajuszát, felemeli hosszú, csipkés egyházi ingét, belenyúl a nadrágzsebébe és fizet, mialatt már megkondul a bazilika nagyharangja. Mosolygó nyugalommal lép vissza a helyére, visszaveszi a lobogót, éppen idejében ahhoz, hogy meghajthassa üdvözlésül az odacsatlakozott zarándokok lobogója előtt. Egy pillanatig forrón kerülgeti a fejemet a felháborodás hulláma. Körülnézek, hogy ki háborodik még fel?... Aztán, csak elmosolyodom. Hiszen a pap, aki nyilván mindent látott, mosolyog, az egész közönség mosolyog, még a fehérruhás leányok vállain hordozott égi Anya szobra is elnézően mosolyog. 6. Diszkrét leszek, az alább következők miatt nem árulom el a nevét a Grác-környéki kis községnek, mely az idegenforgalom ujoncéveit éli. De azért máris négy penzió között válogathat G.-ban az ember. Az illető penzió élelmességének dicséretére legyen mondva: én, a hangzatos reklámok alapján „beválasztottam. Nem rovok meg érte senkit, de ha a stájer idegenforgalmi társaság alapított már érdemrendet, igényt bírtak a kitüntetésre, mint aki hat hétig bírtam ki egyhuzamban a g.-i fronton. A penzió törzskara ama bizonyos gráci nyugdíjasokból alakult. A szezámnyitó bűvös igéje: „Hofrat." Aki elrebegheti az igét, az előtt megnyílik az ebédlő kredence is, kap az asztalára asztalkendőt, hamutartót, sőt, még sótartót is. Nekem sohasem jutott eszembe, hogy visszaéljek a bűvös igével, így hát az egész hat hét alatt magammal hordoztam az étkezésekhez egy orvosságos dobozban a sót, egy szalvétapótló tartalékzsebkendőt, a cigarettavégeket pedig rátapostam az asztalom mellett a padlóra. Hogy a hölgyek kedvéért a divatról is megemlékezzem: az uralkodó divat az volt, ami volt! Mivel pedig minden rendes stájer férfinak van egy bőrnadrágja és minden nőnek egy dirndlije, tehát: bőrnadrág és dirndli. Azonkívül volt a tulajdonos családjában egy sárga, havasi gyopárokkal kihímezett félcipő is, amely vasárnaponkint kitisztított állapotban a „Grossmama" toalettjének kiegészítéséül szolgált, köznapokon pedig — tisztátlanul — a különböző korban lévő többi női családtagok kifutói és sporttevékenységének „alapját" képezte. S mivel a gráci nyugdíjas hölgyek szolid kelengyéjében még igen szép számmal fordulhat elő a múlt századból való hímzett, fodros alsószoknya, az alsószoknya is divat volt, háromtól tíz centiméterig kilógatva a felsőruha alól. De volt egy kivétel is: a víz bőségesen csobogott mindenfelé és a használata mégsem vált általános divattá, aminek bizonyságául az •— igen higiénikusan, harisnya nélkül futkosó tulajdonosi családtagok lábszárainak tisztasági állapota szolgált. De nehogy valaki az én „beválasztásom" alapján ítélje meg az egész G.-t, kötelességemnek tartok idejegyezni egyet-mást ama bizonyos penzióbeli észleleteimen kívül is. Nem békéltetett-e meg még a mosogató vízszerű reggeli teával is a reggeli betéregetés a templomba, ahol az öreg pap, mikor levetette miseruháját maga szorgoskodott seprővel-lapáttal a padok között, sepregette a hívők cipőjén behordott sarat? És mosolyogtam-e még valahol olyan ártatlan, szívből fakadó derűvel, mint a g.-i temetőben? G.-ben — akárcsak minálunk is a falvakon — minden embernek van egy mellékneve, amely valamikor talán gúnynév volt, de idővel elkoptatta az élet és gúnyos szándék nélkül szolgál jellemzésül, vagy megkülönböztetésül. Nos, a g.-i ember még a temetőbe is magával viszi azt a nevet, ahol tekintélyes, komor márványemléken ilyen felirás olvasható: „Frau Hans Exel, vulgo: Pilzing.“ S a vándormuzsikus ütött-kopott fakeresztjén: „Peter Kohlmann, vulgo: Freiherr von Bergegg." Nem áldott falu, nem áldott nép az, amely még a temető komorságát is telehinti ilyen sziporkákkal, hogy az idegen, aki üdülni jött ide, még ott sem veszíti el az életkedvét és a mosolygó fejfákon át nekibátorodva, megenyhülve néz szembe magával a halállal is? STAINZ Stainzba aggódva mentem, mert búcsú is volt ott — „Kirta" —, meg vásár is. S én nem szeretem sem a búcsút, sem a vásárt, nem szeretem az ilyen hangosságokat. S mi lehet ott, mit kell majd szenvednem, ahol mindkettő összejött? Amint távolból meglátom a főtér tolongását, szeretném valamiképpen biztosítani füleimet és idegeimet a várható zsivajgás ellen. De kellemesen csalódtam. Tolongás, illetve inkább gomolygás, ami nagyobb tömegek összetorlódásánál elkerülhetetlen, az van, de a kísérőzenéje legfeljebb zsongásnak minősíthető. Akik éppen a dombtetőről ereszkednek alá, az egykor az augusztinusok tulajdonát képező templomban tartott „Hochamtmessé"ről, azoknak áhítatát a legkevésbé sem törheti meg az az enyhe zsibongás, amelynek közepette idelent vásárolják a mézesszíveket, a vadkansörtés kalaptüzekeket és a hovatovább időszerűvé váló őszi ruházati cikkeket. De hogy ne ítéljek esetleg felületesen a stainzi vásárról, kisétálok a marhavásártér felé. Ha már ott sem hallok gorombáskodást és káromkodást — gondolom —, akkor ezek az indulatkifejezési formák csakugyan ismeretlenek Stájerországban. Tájékozódó kérdezősködésemre egy gesztenyefa-allés ligethez utasítanak. Odamegyek és nem akarom hinni, hogy amit látok, az valóban marhavásár volna. A gesztenyefasorok között szép sorjában korlátokhoz kötve békésen kérődznek a jámbor alpesi ökrök és tehenek, a soraik között üresen hagyott utakon kedélyesen beszélgetve sétálnak fel és alá vevők és eladók. Elszoruló szívvel gondolok a mi vásáraink megrugdalt, végigostorozott, a félelemtől megvadult, agyonhajszolt szegény barmaira. Ha az a vásár, amit velük visznek véghez, akkor ez itt nem vásár, hanem egy „garden party", amelyet Stainz község elöljárósága rendezett a négylábú, hasított patáju urak és hölgyek tiszteletére. DEUTSCHLANDSBERG A legelbűvölőbb kontraszt az, mikor az ember a poros országútról a monstruózus autóbuszon befordul Deutschlandsberg főterére és ott kiszáll. Tapsolni és ujjongani szeretne az ember, mert azt képzeli, hogy valami varázslat beröpítette a gyermekkori mesevilág megvalósulásába, nagyra és valósággá nőtt körülötte egy játékváros, amelyben kicsiben, színesben, tisztában minden megvan, ami egy igazi nagyváros kellékeihez tartozik. Még törvényszéke is van az alig kétezer lakossal bíró városkának. S az a méltóság, ízlés, csin, kedvesség, ahogyan a jellegét viseli és gondozza! Ahogy a bájos, pasztellrózsaszín, kék, sárga és zöld házak felsorakoztak, összefogództak, hogy körülhatároljanak egy főteret, amilyen tisztán kisimul az aszfalt a főtér hátán, ahogy a szökőkút vize felsugárzik a hortenziák kék és rózsaszín virágbugái között! Ahogy az egy-két divatárukereskedő összeállítja a kirakatában mindazt, amire néhány kifinomult ízlésű embernek szüksége lehet! Ha milliárdos volnék, legszívesebben megvenném az egész Deutschlandsberget, tanácsházával, uszodájával, sétányával, a Lichtenstein hercegi várba felkanyargó, nagyszerű autóútjával. A gyalogos sétáló az ellenkező oldalon, a Lassnitz vízesései és szorulata mellett jut fel a várba, amely különben most már a város tulajdonát képezi. S ott, a hegyoldalban megszűnik a bájosnak az unalma, ott már a felséges következik. A sehol másutt nem látott magasságú és makkegészségü, ezüstösszinü bükkfasudarak között épugy megfogja az embert a magasságok felé szárnyaló áhítat, mint a celli bazilika boltivei között, a Hubertussee fekete mélysége fölött, vagy a Hochschwab égnek törtető talaja alatt. N. JACZKÓ OLGA. MegdodcUfÁhba szappan helyett LETON SZAPPANT használ! Arcbőre üde szépségét könnyen megőrizheti, ha követi példámat. Én Leton-szappannal ápolom, használja ön is — mondja Margaret Sylvian. TI? HP TkT TOILETJLrf JCj !vJ 1^1 SZAPPAN H o 1lywood szépségszappana. Kapható minden szaküzletben. Ára Kó 6.—. Fő lerakat: ©. £ gt$db Bratislava, Masarykovo 6 — Ventur ucca 12. KRITIKA Írta: Darkó István Kedves pályaválasztó fiatalember, akivel tegnap beszélgettem, sietve értesítem önt, hogy ez az írásom foglalja magában véleményemet és tanácsomat a feladott kérdésekre, nem pedig élőszavaim. Mindjárt egy meghatározással élhetek, úgyis belevág a kérdésbe: író az, aki írásban csak az igazat tudja mondani s aki hazudni legfeljebb csak élőszóval szokott. Azt mondtam tegnap, hogy ne válassza ezt a nehéz pályát, nem ajánlhatom. Az igazság az, hogy ezt sem szabad az életében félreállítania. Tegnap elhallgattam, hogy beszélgetésünk közben Szobráncz Józsefre gondoltam, egy különös emberre, aki abban a kis szlovenszkói városban, ahol valaha én is sokat kérdezősködtem a pályaválasztás tárgyában, borbélymesterségűnek számított. Vagy babos nyakkendőt viselt magas keménygallérral és vékony, hosszú nyakkal, amelynek belsejében beszéd közben gyorsan emelkedett és süllyedezett a férfinyakéke, az ádámcsutka. Lejebb fekete bársonykabátot hordott Szobráncz és hozzá világos selyem-mellényt Mesterségét a lakásán folytatta, ott borotvált és nyirt, a ligetben és az uccákon sétálgatott csendesen, illedelmesen és költő volt. Senki sem tudja ezt rajtam kívül. Én azonban meg vagyok győződve erről. Régi tervemet valósítom meg, amikor Szobráncz Józsefről írok, erről az ismeretlen, hírnév nélkül való, az ezelőtt elhalt borbélymesterről és költőről. évvel Sok szigorú életelv és szellemi nyugalom volt benne, az állandó izgulékonyság mellett. Magában beszélgetett séta közben, de hiszen tudós osztályfőnökünk is ezt tette. Egyszer-egyszer letérdelt ez a Szobráncz egy éltes tanítónő ablaka alatt s így szavalta fennhangon egy-egy versét. Ilyesmit azonban, ahogyan emlékszem, abban a nagyháború előtti világban néhány fiatal katonatiszt is megcselekedett. Nem akarom védelmezni Szobránczot; tény, hogy cseppet bolondnak tartották a városban. Nem túlságosan, de mégis. Ennek dacára sokan voltak, akik leültek a borotvája alá és ilyen hírnév mellett ez elég nagy szó: ötven év körüli ember volt. Sokat bámultam őt ,s ma egész bizonyossággal kimondom róla, hogy költő volt, aki a mesgyén járkált. Egy nagyon keskeny, de mély árok ugyanis az, amely a lángész területét a bolondétól elválasztja, erről mindnyájan hallottunk már. Inkább és többször túl a mesgyén járkált Szobráncz, az bizonyos, de hiába, elvitatni nem lehet tőle, hogy azon a területen botorkált, szántott, vetett és néha aratott is. Szobráncz József írta harminc éves korában, pályája zenitjén ezt a verset: „Szende szentem, szép szerelmem, száraz szivü szalmaszál! Szegény szivem szép szemedért , száz szuronnyal szembe száll. Szende szentem, szép szerelmem, szivszakadva szólj, szabad ? Szólj szelíden, szólj szomorún, szegény szivem szét szakad.** Nem tartom magamat irodalomkritikusnak s a finom analízisnek meg éppenséggel barátja sem vagyok. Azt vallom, hogy a megrágott ételt jóízűen le kell nyelni, de nem szabad visszaköpni a tányérra, így vagyunk a jó verssel is. Szobráncz sziszegő alliterációit azonban kedvem volna alapos tartalmi vizsgálatnak alávetni, hogy mindenképpen megcsodálhassuk. A második sor haragos kitörését, az első szelíd szerelmes sorban foglalt megszólításra hirtelen rávágott haragellentétet, a dühös fájdalom kirobbanását a szeretett nővel szemben. Szende szentem, egyrészt, míg másrészt: száraz szivü szalmaszál! Nem tehetek róla, de a szerelmes lélekállapot kétvégletű voltának eme kifejezését én zseniálisnak találom. Milyen szép és egyszerűségében is megkapó továbbá a száz szurony vállalása. Minden költőszerelmes így mondaná, még Petőfi is. Végezetül az utolsó kétségbeesett felszólítás: Szólj, szabad? Kérdezheti valaki, hogy mi szabad-e? Felelhetjük, hogy ez az egész érzésláng, ez a szélvészes beszéd, ez a szeszélyes szerelmi szózat. Szólj, mondja Szobráncz, szép szerelmem, de semmi értéke számomra szabadnak, ha hideg közömbösséggel hangzik el, hanem „szívszakadva** felelj, tehát bensőd egész nyomatékával. Szelíden szólj,, hogy igen, szabad, vagy szomorún, hogy, sajnos, nem. Csak felelj már, hiszen ez a felelet nélkül való állapot, ez az egyoldali tűz maga a lassú halál. Költőnk elhallgatott, ám kitünően sejtetett feltételességgel fejezi be a sötét végső akkordot. „Szegény szivem szétszakad.** De érezzük, ugyebár, hogy még minden jóra fordulhat? Több hasonló Szobráncz-verset őrzök részint írásban, részint fejben. Diákkoromban tanulmányra is készültem, bevallom, a költőről szóló méltatásra, a helyi lapban, ahol néhány megjelent e versek közül. Sokszor csodáltam Szobráncz Józsefet, mert ő nem tartotta magát költőnek. Ellentétben számtalan lelki rokonával, mindig haragot váltott ki belőle, ha valaki a költészetére utalt. Borbélymesternek vallotta magát és ennek megfelelő életmódot folytatott. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy éppen azért volt költő Szobráncz, mert nem akart az lenni. Kellemetlen feji szőrzetüktől szabadította meg nagy kéziügyességgel a férfinépeket és közben néha verset irt. így fejezte ki azt a másik Szobráncz Józsefet, aki dicséretreméltó szerénységgel maga elé bocsátotta a szorgalmas borbélyt. Mégis, aki szavalni hallotta Szobránczot, csak futó vidámságot érzett a bolondos versformákon, utána nyomban meghatódott és a mély szívhangok hallatára szomorkás érzéshullám borította el a hallgatókat. Nem hiszem persze, hogy életerős, egészséges, pályája elején álló fiatalember valami nagy kedvvel vállalhatná az eféle szobránczságot. Bármennyi vonzó vonás van is benne, egészen bizonyosan csak a szemlélődés s az okulás számára fenntartott vonások ezek. Igyekezzünk, kedves pályaválasztó fiatalember, orvossá, mérnökké, tanárrá, bankigazgatóvá válni. Szobránczot, mint jelképet még ennél a pontnál is felemlegethetjük. Kenyérkereső, tisztes polgári foglalkozását ő megbecsülendően egyensúlyos lélekben egyeztette össze a költészettel. Azok közé az ősi költők közé tartozott, akik a fáradságos napi munka után néha dalba kezdtek, a maguk hangján és a maguk módján. A professzionizmus tagadása, a másik tanács, amelyet a megvizsgált költőből levonhatunk. Az első az életvalóság megőrzése a költészet megmentése mellett, őrizze meg, kedves barátom, a tehetséget, az önbizalmat erre is. Később elválik majd, hogy a költészet nem olvasztja-e magába, elsöprő áradással nem önti-e és nem süllyeszti-e el az éleírmunka minden más valóságát. Ebben az esetben mégis író és költő lesz önből. Akkor majd nem lesz más teendője, mint fejét alázatosan meghajtani és szolgálni a Lelket.