Pro Minoritate, 1991 (1-5. szám)
1991 / 1. szám - Fejtágító - Enyedi Zsolt: Előzmények
1. szám FEJTÁGÍTÓ 1991. július Előzmények A XIX. század liberális értékekkel telített nacionalizmusa egyszerre ígérte a saját nemzethez tartozó alsóbb rétegek emancipálását, a szegények és gazdagok szimbolikus egyesülését a nemzeti eszme jegyében, és az országhatárok közt élő nemzetiségek tagjainak nagylelkű befogadását a diszkriminációt elutasító, ám egyértelműen nemzeti jellegű állam egyenrangú polgárainak sorába. A nemzeti eszme azonban nem bizonyult alkalmasnak a társadalmi csoportok közti konfliktusok fékentartására, miként az egyéni szabadságjogok kiterjesztése sem bizonyult elégségesnek a nemzeti ellentétek elsimítására. Sőt, éppen ekkor, a kultúr-nemzeti eszme erősödésével párhuzamosan vált e régió a nemzetiségi konfliktusok kitüntetett terepévé. Az önálló államiság hiánya, illetve a soknemzetiségű birodalmak továbbélése gátolta a liberális nacionalizmus kiteljesedését. Ugyancsak rontotta a szabadelvű nacionalizmus esélyeit a polgárosodási folyamat néhol részleges, máshol teljes elakadása. Mindennek következtében új válasz született a modernizációs kihívásra (mely válasz ugyanakkor a modernizáció megkerülését is tartalmazta). Ez az új válasz az antiliberális nacionalizmus volt, mely aztán - többékevésbé - uralta a XX. század első felét. A modern nemzeti mitológia irracionális burkot vont bizonyos csoportérdekek köré, képes volt a maga képére formálni a társadalmi feszültségekből, az elmaradottságból származó indulatok tömegét és lelki táplálékot nyújtott emberek millióinak. Az I. világháborút lezáró békerendszer illetve határrendezés újabb energiaforrást jelentett az antiliberális nacionalizmus számára. Általános maradt az a benyomás, hogy a történelem alanyai a nemzetek, s győztes és vesztes nemzetek időnkénti helycseréje értelmet ad a nemzetek vetélkedésének. A II. világháború vége látszólag ennek a szemléletnek a történelmi vereségét okozta. A régió országai új pályára álltak be: a diszkontinuitás soha nem látott példáját hozta a 45-ös év. Az új határokról szóló döntések ugyan nem kapcsolódtak jobban az önrendelkezés elvéhez, mint az I. világháború végiek (nota bene: számos esetben ugyanazok, illetve önkényesebbek voltak), mégis úgy tűnt, a nemzeti kérdés elveszti tragikus vetületeit. Az internacionalista ideológiát valló kommunista pártok hatalomra kerülése pedig a nacionalizmusra mért utolsó csapásként jelent meg. A kommunista hatalom egyformán fellépett a liberális és antiliberális nacionalizmus képviselőivel szemben, a nemzeti hagyományok, történelmi irányzatok egy részét nacionalizmus (más részét kozmopolitizmus) címén iktatta ki az itt élő népek történelmi tudatából. A hivatalos közéletben szinte nyomát sem lehetett látni a néhány évtizeddel ezelőtt még oly élő nemzeti szembenállásnak, s a marxista-leninista történettudomány többszörösen is eltemette a régió nacionalizmusát. Pedig az korántsem pusztult ki, csupán a kor retorikáját uralta egy másféle terminológia. A nacionalizmust legalább három különböző forrás táplálta. Az egyik az elnyomó hatalom internacionalista jellege. A nemzeti hagyományok jelentős részének szétverése, a 45 előtti közgondolkodással való drasztikus szakítás, a nacionalista retorika száműzése szükségszerűen vezetett a nemzeti értékek és jelszavak új, ellenzéki tartalommal való feltöltődéséhez. Nyilvánvaló volt, hogy az internacionalizmus jelszava birodalmi érdekeket rejt, s így a rendszerrel való szembenállás szinte automatikusan magával vonta az idegen hatalommal való szembenállást is. A nemzeti függetlenség megszerzésének gondolata Kelet-Európában átöröklődött a XX. századra. Ugyanakkor a vazallus államok hatalmasságai maguk is felhasználták olykor a nacionalizmust. A "baráti országok" vezető klikkjei közti rivalizálást is szükségessé tette időről időre a "nemzeti érdek" hangoztatását. A nemzetekfölöttiség pedig a gyakorlatban kimerült a Szovjetuniónak való alárendeltségben. A "volt szoc." országok közti gazdasági együttműködés szintje, az információ és emberek áramlásának mértéke mutatja, hogy ezek az országok az autarchia, a nemzeti bezárkózás felé vették az irányt. E politika nyilván nem járult hozzá az örökölt előítéletek lebontásához, a nemzetekben gondolkodás kizárólagosságának meghaladásához. Egyes esetekben a kommunista pártok megpróbálkoztak a hagyományos nemzeti legitimáció megszerzésével is. S hogy a marxizmus-leninizmus mennyire nem véd meg az antiliberális nacionalizmus agresszivitásától, azt mutatja e próbálkozások két szélsőséges példája: a román és a bolgár nemzetiségi politika. A nacionalizmus búvópatakként való továbblétezéséinek harmadik okozója az, hogy a II. világháború után anélkül vették le a nemzeti kérdést a napirendről, hogy mód nyílt volna a traumák sorozatának nyílt diszkurzusban történő feloldására, a konfliktuskezelő technikák konszenzusos kidolgozására. Márpedig ilyen konfliktushelyzetek jócskán maradtak, hiszen a határok továbbra is szétszabdaltak nemzeteket s milliók kerültek újra kisebbségként veszélyeztetett helyzetbe. Még azokban az országokban is, ahol a nyílt nacionalizmussal nem kacérkodott a vezetés, megpróbálták felbomlasztani az autonóm közösséget képező nemzetiségeket. Egy olyan élő kultúra fennmaradása, melynek központja kívül esik az állam határain, melyet a hatalom nem tud megnyugtatóan ellenőrizni, állandó veszélyforrást jelentett. A minden kelet-európai országban fellelhető nyílt vagy burkolt beolvasztási törekvések nyomán újabb sérelmek halmozódtak fel a kisebbségekben. A másik oldalon nem tűntek el, sőt a blokkrendszer összeomlásával párhuzamosan kifejezetten felerősödtek azok a félelmek, melyek a kisebbségekben az ország integritásának megsértésére törekvő, befurakodott ellenséget látnak. A gazdasági-politikai rendszer válságának mélyülése automatikusan vezetett a bűnbakszerep újbóli kiosztásához. Erre a szerepre elvileg számos, különféle kisebbség pályázhat, egyelőre azonban a nemzeti kisebbségek több hosszal is vezetnek. A kelet-európai polgárok - miután az alapot, felépítményt és csatolt részeiket végképp elvitte a Duna meg a Visztula - reflex szerűen nyúltak vissza a II. világháború előtt divatos világmagyarázatokhoz: az antiliberális nacionalizmus különböző vállfajaihoz. Enyedi Zsolt :