Pro Minoritate, 2004 (1-4. szám)
2004 / 1. szám - SZEMLE - Halm Tamás: Viszonyok és diskurzusok. (Romsics Gergely könyvéről)
Halm Tamás elemzési eljárással lehetővé teszi a különböző nyelvjátékok belső szerkezetének a szövegek alapján történő rekonstrukcióját. Ebben a keretben végzi el a kanonizáció folyamatának vizsgálatát is, vagyis keres választ arra a kérdésre, hogy a narratíva mely elemei váltak „kötelezővé”, s melyek azok, ahol - az emlékiratok keletkezésekor - még megoszlottak a vélemények. Az első, úgynevezett óosztrák csoportba olyan, a Monarchia elitjéhez tartozó szerzők kerültek, akik nemzetiségüktől függetlenül elsősorban „birodalmi” identitásúnak tekintették magukat. A Monarchia pusztulása okozta sokk érthető módon számukra volt a legdrámaibb. A Habsburg Birodalom bukása - mint arra Romsics szellemesen rámutat - számukra valójában a történelem végét, sőt bizonyos értelemben saját életpályájuk végét is jelentette: emlékirataik 1918-cal, sőt 1914-gyel lezárulnak. Ez a törés azt is jelenti, hogy esetükben az emlékezet alakulásának az elméleti keretben bemutatott egyes elemei sokszor igen látványosan jelennek meg, amit Romsics ki is használ. Az óosztrák szerzők az emlékiratok tanúsága szerint a kortársak és az utókor jelentős részének ítéletével szemben egyértelműen pozitívan tekintettek vissza a Monarchiára. A birodalom nemzetek feletti identitásának hordozóit az állami intézményekben, a bürokráciában és a hadseregben lelték meg, s a nemzetiségi kérdést önmagában nem tekintették a Monarchia létét fenyegető jelenségnek. Ezen a ponton azonban elágazik a fő vonalaiban egységes narratíva: a Ferenc Ferdinánd köréhez tartozó, általában is jóval kritikusabb óosztrák szerzők ugyanis a nemzetiségi kérdésnek is nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. Különösen érdekes a dinasztia egyes tagjainak szerepe az emlékiratokban. A minden kritikán felül álló Ferenc József személye nem pusztán a Monarchia szimbóluma volt: több memoáríró szemében már-már azonosult vele, így az agg uralkodó életerejének csökkenése együtt jár a Monarchia hanyatlásával, halála pedig megpecsételi annak sorsát. Amint arra Romsics jó érzékkel rámutat, ez a lassú, természetes elmúlást sejtető költői párhuzam ellentétes a birodalom bukásának váratlanságát, indokolatlanságát hirdető racionálisabb értelmezésekkel, amelyek szintén az óosztrák emlékiratok fontos motívumai. Romsics egyrészt a szerzők múlthoz való ambivalens viszonyával, másrészt az emlékezet kettős, mitopoetikus (ritualizáló-mitologizáló) és analitikus (racionális-elemző) funkciójával magyarázza. Az „agg uralkodó” alakjának elemzése talán a könyv egyik legizgalmasabb része, s bizonyítja a szerző által választott megközelítésmód produktivitását és az emlékiratok mélységét és relevanciáját. Ferenc Ferdinánd és IV. Károly korántsem voltak ilyen támadhatatlanok: előbbit követői a birodalom potenciális megmentőjeként, kritikusai veszélyként jellemezték, utóbbi pedig kénytelen volt a valójában Ferenc Józsefnek is szóló, ki nem mondható kritikákat is viselni, mintegy bűnbakká válva. Romsics szavaival élve a Ferenc József-i mitikus kor és a jelenkor közé ékelődő átmeneti kor negatív hőseként.