Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1858-01-14 / 2. szám
lábra állítását eszközöljék; azonban, ha azoknak eljárása csak olyan lesz, mint eddig rendesen volt, ha a megállapított rendet teljes energiával mielőbb a papirosról az életbe nem viszik át, akkor félő, hogy egyszer csak azon vesszük magunkat észre, hogy mi mi tanácskoztunk, más cselekedett. Pedig meg vagyok győződve, hogy a magas kormány, ezer meg ezer teendői mellett, szívesen nekünk engedi a dicsőséget ez ügyben, hahogy tapasztalja, hogy mi magunk komolyan hozzálátunk, s gondoskodását feleslegessé tessük. Nem akarjuk senkitől a vallásfelekezeti indulatot megtagadni , de valódi protestánsnak csak azt tartjuk, ki leglényegesb, legnemesb jogáért, az önkormányzatért, áldozni is képes. Ezen nem protestáns pedig az, ki a bekövetkező parancsszót előre látván, nem siet magától tenni azt felekezete és önjava érdekében, amit később, önkormányzati joga csorbulásával, előreláthatólag tenni kénytelen lesz. Senkiről jobban nem áll, mint a mgyar protestánsról: „Akard, amit tenned kell, akkor azt teheted, amit akarsz." Csak akarjunk igazán, s mindjárt telni fog, ami most nem telik, — meglesz, ami most nincs Az előbbi számban lelkes dolgozó társunk Irinyi József „Az egyház anyagi szükségeinek fedezéséről" értekezvén, azt erősíti, hogy az adókivetés útján történő egyházi szükségek fedezése az önkéntes áldozhatást nehezítvén, a buzgóságot csökkentené. Ebben sok igaz van, s én a kérdés praktikus oldalának megvitatását gyakorlati lelkésztársaimra bízván, csak azt mondom: Találjon ki az egyház akármi utat nyomasztó szüksége megszüntetésére,csak szüntessék az meg, — jó,— ámbár minden esetre módot kell találni abban is, hogy a mint kiki vette az ajándékot, úgy sáfárkodjék abból isten országa javára, ha önként, kétségkívül jobb, mint kivetés útján, de a fődolog mindenesetre az, hogy legyen az egyház kezében eszköz szent céljai valósítására, maga rendezésének végrehajtására, — a mit ismét faxit deus! Merengések. I. Lesz-e zsinat, nem lesz-e, biz én nem tudnám megmondani, már csak azért sem, mert ez nem függ egyedül mitőlünk. De hogy azon tárgyakra, melyekről in quacunque forma zsinatolni fogunk vagy fognak, elkészüljünk, kétségbe hozhatatlan dolognak tartom. Azonban az ily zsinatra tartózható tárgyak némelyei már oly sok oldalról voltak felvilágosítva, hogy azokat újra meg újra taglalni kevesebbé szükséges talán, mint azokból resuméeket készíteni, azokat formulázni, azaz oly tételekbe foglalni, melyek a zsinati végeldöntést könnyítsék. Ilyennek tartom többek közt az elnökség kérdését. Kísértsük meg formulázni azt. Hogy az elnökség kizárólag lelkészekre bizassék, az alig lesz kivihető, mert ez, mint tudjuk, az egyetemes papság tanával ellenkezik, mint ezt az igénytelen (vélemény ek, a kerületek. Bauhoffer Gy. Hajnal Áb., Szeberényi I. és mások iratai, valamint az előbbi Protest. Egyh. és Isk. lapok, hol e tárgy minden irányban meg volt vitatva, minden kétségen kívül helyezék. E szerint tehát a Miniszteri Törvényjavaslat illető §-sai helyett egy ujabb s egyházunk elvével megegyezőbb alakzat volna elfogadandó t. i. ez: Kijelentetik, hogy az elnökség az egész egyház körében, mindenütt, lelkészekre, valamint vénekre az illető egyházi testület bizodalma által, egyiránt ruházható. Mely szabály, ha az elfogadtatnék, vagy volna alkalmaztató a) Választás által, az az ugy, hogy az egyházi testület minden alkalommal, vagy bizonyos évekre átalános szótöbbséggel jelölné ki elnökét. Vagy b) Felváltás által, az az ugy, hogy egyik gyűlésen, egyik évben lelkész a másikban vén fogna elnökölni. Vagy c) A gyűlés minősége által, az az ügy, hogy az egyházi gyűléseken van, az egyházi székeken lelkész, vagy megfordítva, elnökölne. Ezen három vagy közül legkevesebbe ajánlanám az elsőt, mert minden választás alkalmával súrlódásba jöhetne a két elem, s minthogy a korelnökség, értem hogy mindig a születésre vagy hivatalra idősebb elnököljön, a választásnál szinte ily súrlódást szülhetne, azért nem vettem fel azt az autók sorába. Pedig öles betűkkel kívánnám kinyomtatni azon leg-és legfőbb elvet, hogy semmit ne tegyünk, mi egyházunkban kiáltó szükségen kívül meghasonlást idézhetne elő, mindent pedig — még szabados legfőbb áldozattal is, — hogy a kölcsönös egyetértést szilárdítsuk. A b) vagy c) szerinti alkalmazás sokkal célirányosabb volna, s az okok, melyek ajánlanák, a következők : a) Megszüntettetnék általuk az elnökségi kérdés feletti vita, mely bizony sok bajt okozott már köztünk. b) Mentve volna az egyetemes papság tana, melynek értelme elvégre is az, hogy ha mindenki lehet elnök, kit erre az egyház bizodalma felhatalmaz, tessék szabadon választani lelkészek és vének közül. Igen, de az egyház többsége ezzel nem éri be. Midőn a többséget említem a kerületi véleményekre gondolok, melyek nem azt mondják hogy legyen egy elnök, és pedig az elv szerint akár lelkész, akár vén , hanem a kerületek a kettős elnökség mellett nyilatkoznak. E kettős elnökséggel különösen állunk s nem tudnak hamarjában megmondani: ellenei ártanak-e többet neki, vagy pedig barátai. A kettős elnökség barátai azt mondták, hogy az