Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-01-01 / 1. szám

tétele semmit nem várni kívülről, mindent az Istenbe vetett hit által támogatott maga erejétől.­­ S h­a la­punknak sikerült ezeket kideríteni, akkor már na­gyot haladt a jó ügy. A meggyőződésben, hogy ez vagy amaz dolognak meg kell lenni, nagy hatály fekszik; azoknak, kik a dolgot szeretik, erőt és ki­tartást, azoknak, kiknek visszatetszik, békés resigna­tiót kölcsönöz. — Kiknek propter angustias rei fa­miliáris a domestica utján jövő segélyezés után való várakozás méltán hosszúnak látszik, legyenek egy kis türelemmel és ne kívánják az egyháztól, hogy a jelenlévő kisebb roszat jónak reménye fejében talán gonoszabb jövendővel váltsa meg és ugy cseleked­jék , mint ama szerencsétlen, ki gégéjét elmetszette, hogy fejfájásától meneküljön. A domesticával szoros kapcsolatban áll a bel­missio. Ennek eredménye a domesticának egyedül biztos kiinduláspontja és soha ki nem apadó forrása. Az egyháznak valamint célja a buzgóság s a kegyes élet, ugy minden intézkedéseinek is onnan kell kiin­dulniok. Minden más kútfőből eredt egyházi életmoz­galom hiábavaló, olyan mint a festett nap, mely nem melegít. Van a vallásérzelmekben valami sajátszerű gyön­gédség, mely azoknak ápolását szerfelett nehézzé teszi. Mihelyest érdek jelentkezik, a tekintély közbe­szól: a kétely azonnal feltámad, s a vallásosságnak ama legnagyobb mételye, a képmutatás felüti sáto­rát. Olyankor aztán a rendes eszközök elvesztik ha­tásukat s uj forrásokat kell keresni, melyekből in­gert, ösztönt merítsünk. Ilyen uj eszköz a belmissio, az ujabb kornak ama legnagyobb szeretetműve, melynek feladata a tudatlanság és henyeség szülte nyomoron gyökere­sen segíteni és az ösvényt vesztett népet visszavezet­ni az emberi rendeltetés pályájára. Kik osztályrészt nem nyertek a társadalom örökségében, kiket a tör­vény könyöretlen karja sújt, azok előtt a belső mis­sio feltárja az evangyéliomi szeretet karjait, hogy oktatva, gyámolítva elvezesse őket annak lábaihoz, ki előtt mindnyájan egyformán bűnösök vagyunk,­ hogy legyenek új emberekké, keresztyénekké nem­csak név szerint, hanem lélekben és igazságban. A belső missió lényege szerint az ujjászü­löttség eszmé­jén alapszik; az ujjászülöttek, akármely rendű és rangúak azok, mind megannyi felavatott papjai, nem fizetett hivatalnokai a belső missiónak. Nem fizetett hivatalnokai, mondom, s ez az, a­mi hatásokat leg­inkább biztosítja. A statusgazdák a parlagon heverő földek míve­lés alá vételétől várják a köz­vagyonosság emelkedé­sét; az egyház nem kisebb biztossággal várhatja, hogy ha a társaság elhanyagolt néposztályok ügyét komolyan felöleli, kettős irányban kell gyarapodnia. A mívekőben növekszik a buzgóság, abban, ki míve­lés alá vétetett, megszülemlik, egymást kölcsönösen élesztik. Ez az áldása a szellemi közlekedésnek, mi­nél többet költünk, annál nagyobb lesz birtokunk. S ezzel eljutottunk a tudomány kérdéséhez. Ha önállóságra komolyan törekszünk, nem szabad függésben maradnunk arra nézve, mi kiváltképen és természeténél fogva semminemű megszorítást, má­sok kényétől, idegenszerű körülményektől függést nem szenved. Örömmel tapasztaltuk, hogy hit­ sorso­sunk jobbjai ez ügyben nyilvánított nézeteinket he­lyeselték. Nem hiszem , hogy volna ma még, ki át nem látná, hogy az eddig követett úton magyar protestáns tudományt és irodalmat teremteni nem fogunk soha. A külföldtől kölcsön vett tudományossággal nem me­gyünk semmire. Úgy vagyunk, mint a hold, mely sugarat kölcsönöz a naptól; hideg fén­nyel ragyog, telik és fogy örökké és halvány világossága nem ter­mékenyít. A protestantismus a népélet méhében foganta­tott, annak kebelén növekedett nag­gyá; most világ­szerte oly szellemiránynak képviselője, mely minde­nütt a nemzeti élethez csatlakozva, ezt nemesíti, a dulakodó világtusákból kiemeli, hogy a békés tudo­­­mányok mezején termékenyítő jótékony hatalommá váljék. És ki merné állítani, hogy a világ minden pro­testánsai közt csak a harmadfél millió magyar pro­testánsnak nem szabad, nem kell e szellemiránynak hódolnia? Ki merné állítani, hogy tettleg máris nem­ hódol neki? A protestáns országos főiskola, melynek fel­adata leend­ő szellemirányban működni, nem puszta eszme többé, s a múlt év folytán nyilvánult tettleges részvét, melynek nagy részét a közönséggel még csak tudatni fogjuk, nem álom, hanem örvendetes való­ság, melyben a protestáns szellem magát erélyesen k­iny­ilatk­o­ztatta. Hogy mindezek mellett az e­g­y­h­á­z­r­e­n­d­­e­z­é­s kérdése is figyelmünket folyvást ébren tartotta, igen természetes. — Az ember midőn munkálkodik, min­denekelőtt tudni kívánja, fogja-e bátorságban élvez­hetni munkája gyümölcsét, s ha épít, arról kíván mindenekelőtt meggyőződni, hogy az alap , melyre alkotmányát leteszi, nem ingadozik-e? Mi részünkről e tekintetben egészen nyugodtak vagyunk, sőt azon tudat, hogy erős várunk a mi Is­tenünk, és hogy minden hányattatások dacára , hi­tünk hajója el nem sülyedhet, bizonyos kéj érzettel tölti el keblünket. N­­u p­r­a­i­s­i­r d' e­t­r­e d­a­n­s uni vaisseau battu d'orage, lorsqu on est as­­­­suré qu'il ne périra pas. (Gyönyörűség vihar­tól hányatott hajóban lenni, midőn biztosítva va­gyunk, hogy el nem sülyed.) E biztosság érzete még jobban megerősített né­zetünkben, hogy lapunk hasábjait minden becsületes véleményszinezetnek megnyissuk és minden motivált, nézetet szóhoz jutni hagyjunk. Feleink közül nem kevesen azt hiszik, Isten tudja mi nagy szolgálatot tesznek az ügynek, ha minden embert, ki nézetünknek föltétlen nem hódol, ellen­ségnek , árulónak bélyegeznek és vele szóba állani sem akarnak. Ily uton győzni igen, de valakit okok­kal meggyőzni nem lehet. Ha visszaéléseket megszüntetni, javításokat igen-

Next