Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-08-02 / 31. szám

kiismeret szentélyében pedig az egy Istenen kívül senki nem parancsolhat, vagy ha mégis parancsol, tetetésnél egyebet nem eszközöl. Valóban óhajtandó, hogy azon óvatosság, mely a közhatalom eljárását más, tán kevésbé kényes sphaerákban jellemzi, azt itt, a legszentebb érdekek terén potentírozva tapasztalnak. Nézzük csak, hogy van a dolog más érde­kek terén? Az államnak, valamint szüksége van a val­lásra, így kétségkívül első szükségei közé tarto­zik, hogy minden tagja élelmét szabadon keres­hesse, táplálkozhassék, s ha e tekintetben ipartörvé­nyeket h­oz, azt nagyon is rendjén találjuk. De e ha­sonlatból ismét az is következik , h­ogy valamint so­ha egy kormánynak sem jutott eszébe alattvalóinak étel-ital rendet sza­bni, meghatározni, hány tál ételt és mikor egyék , úgy­szintén vallás tekintetében is nem lehet a kormánynak gondját arra kiterjeszteni, mikép akarok én mint egyes a velem hasonló gon­dolkozásuak körében vallásos szükségemnek eleget tenni; csak arról legyen a kormány meggyőződ­ve, hogy vallásos nézeteink a társadalmi célokat igazán elősegítik. — Kötelességének eleget tett a státus ott — az ipar mezején — ha arról gondosko­dott, hogy tehetségemet kenyerem keresésére másnak károsítása nélkül szabadon használhatom, itt — a vallás terén — ha semmi olyat történni meg nem enged, mi akárkit is elismert vallásos érzelmei nyil­vánításában akadályozhatna. A­mit ezentúl tenne, itt ugy mint ott, legyen az kedvezés vagy megszorítás, mindegy, az ügyet nem hogy előmozdítaná, sőt inkább a státust kitűzött cél­jától távolabb ejtené. A közhatalom a vallás ügyeibe kétség kívül azért nyúlna bele mélyebben, hogy a szelídült érzü­leteket a közre irányzott céljai kivitelére annál haj­landóbbakká tegye; azonban tapasztalat szerint eb­ből épen az ellenkező szokott fejleni; mihelyt a közhatalom a vallás ügyében közbejár, a független elmék az illetéktelen beavatkozás által megbotrán­koztatva magával a vallással jőnek ellenkezésbe, készebbek ellökni maguktól a vallás áldását, mint­sem hogy a lelkiismeret rabszolgaságát eltűrjék, és a rendszernek más hívei nem maradnak, mint ama rengeteg jellemt­ek, kiket az érdek hozzá csatol. A vallás történelmében a hitbuzgóság napjaiul épen nem azok jelöltetnek, melyekben az udvarok kegye a vallásügy kezelőit hatalmával körülsugárzá. Bizonyosan nem csalatkozunk, ha a mondottat korunk oly közönségesen elismert uralkodó vélemé­nyének állítjuk, hogy a protestantismus, midőn ama nézeteket nyiltan vallja, és ügyeit azokhoz szabni kívánja, minden józan gondolkodású ember jóvá­hagyásával találkozik. Azért, ha valaki ezenfelül ha­zánk múltját is tanulmányozta, és a protestantismus­nak a kifejtett elvekért folytatott küzdelmeit figye­lemmel kísérte, épen nem fog csodálkozni azon, ha a magyar protestáns egyház embereit viszontagság­teljes három század történelme ork hnno­olta, hogy az egyház és az ettől elvárhatlan iskolák ügyének törvényesen megállapított függetlenségét aggályos féltékenységgel őrzik , ha az e tekintetben fenálló rendszerhez törhetetlen állhatatossággal ragaszkod­nak, s azt valóságos „noli me tangere"-félének tart­­­ják. Hiába, „nos vestigia terrent." Bizonyosan e viszonyok tekintetbe vételének tulajdonítható, hogy, midőn 10 évvel ezelőtt a vég­zetteljes vihar után a nemzet ezredéves alkotmánya romba döntetett, Ő Felségének bölcsisége egyedül a protestáns egyház históriai basisát tiszteletben fen­tartatni parancsolá. Minél őszintébb ragaszkodással van Ő Felségének kormánya a birodalom többségé­nek hitvallása iránt, annál parancsolóbb volt a szükség, a többi hitvallásokra nézve a szentesített törvényes históriai basist fentartani. S váljon, mi ok foroghatna fen, mely a közha­talmat arra indíthatná, hogy a históriai viszonyok felforgatásával a protestáns egyházi és iskolai ügy intézését kezébe vegye, s az államköltségeket ez ol­dalról is szaporítsa? A magyar protestantismus több mint három század óta magára hagyatva, folytonos küzdelmek között, semmi más eszközöket nem, mint a vallás iránti szeretetből folyó buzgalomra támasz­kodhatva, dolgát ugy intézte, egyházi és iskolai ügyeit oly lélekkel vitte, hogy — a­nélkül, hogy más hiten lévő honfitársainkat sérteni legtávolabb­ról is eszünkbe jutna, bátran állíthatjuk, hogy hí­veink mind míveltség, mind közerkölcsiség, mind lojalitás tekintetében a haza lakosai között az elsők között foglalhatnak helyet. — S ennek igen termé­­­szetes okai is vannak. Ugyanazon rugók, melyeket a testület mozgás­ba hozni képtelen, hogy intézeteit fentarthassa, jóté­konyan hatnak vissza az értelmiség minél tágabb kö­rökre való terjesztésére is; midőn az egyest mívelő­dési intézeteink pártolására megnyerjük, megnyer­tük egyszersmind magának a míveltség ügyének, s midőn az értelmesb, előkelőbb rész vezérszereplésé­nek megalapítása végett gondját az egyházi és isko­lai ügyekre fordítja, azokat tanulmány és különös kegyelés tárgyaiul teszi, ez által megóvatik attól, mi más egyházak terén ujabb időben annyira közönsé­ges, hogy t. i. egyház és iskola iránt közönyössé ne váljék. Ezen uton az eszközök, melyek gyakorlatba vétetnek, hogy az egyház külső fenállását biztosít­sák, folytonos fentartóivá, élesztőivé válnak aZosi benső szellemnek is, mely végett az egyház fenáll, s melynek tekintetéből a státus kormánygépezetében oly tekintélyes helyet foglal el. Épen azért, ne mondja nekem senki, hogy az egyház-igazgatás csak forma, és hogy mint ilyen tán nem is érdemli, hogy érette oly nagy kitartással küzdjünk. — Igenis, forma az egyház­igazgatás, de olyan forma, melyről h­istorice és statistice be lehetne bizonyítani, hogy „dat esse rei". Azonban posito sed non concesso, hogy nem oly lényeges , honnan van az, hogy midőn újabb időben, némelyek az egyházat ellenkező irányba akarták vezetni, a közvélemény

Next