Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1859-08-02 / 31. szám
kiismeret szentélyében pedig az egy Istenen kívül senki nem parancsolhat, vagy ha mégis parancsol, tetetésnél egyebet nem eszközöl. Valóban óhajtandó, hogy azon óvatosság, mely a közhatalom eljárását más, tán kevésbé kényes sphaerákban jellemzi, azt itt, a legszentebb érdekek terén potentírozva tapasztalnak. Nézzük csak, hogy van a dolog más érdekek terén? Az államnak, valamint szüksége van a vallásra, így kétségkívül első szükségei közé tartozik, hogy minden tagja élelmét szabadon kereshesse, táplálkozhassék, s ha e tekintetben ipartörvényeket hoz, azt nagyon is rendjén találjuk. De e hasonlatból ismét az is következik , hogy valamint soha egy kormánynak sem jutott eszébe alattvalóinak étel-ital rendet szabni, meghatározni, hány tál ételt és mikor egyék , úgyszintén vallás tekintetében is nem lehet a kormánynak gondját arra kiterjeszteni, mikép akarok én mint egyes a velem hasonló gondolkozásuak körében vallásos szükségemnek eleget tenni; csak arról legyen a kormány meggyőződve, hogy vallásos nézeteink a társadalmi célokat igazán elősegítik. — Kötelességének eleget tett a státus ott — az ipar mezején — ha arról gondoskodott, hogy tehetségemet kenyerem keresésére másnak károsítása nélkül szabadon használhatom, itt — a vallás terén — ha semmi olyat történni meg nem enged, mi akárkit is elismert vallásos érzelmei nyilvánításában akadályozhatna. Amit ezentúl tenne, itt ugy mint ott, legyen az kedvezés vagy megszorítás, mindegy, az ügyet nem hogy előmozdítaná, sőt inkább a státust kitűzött céljától távolabb ejtené. A közhatalom a vallás ügyeibe kétség kívül azért nyúlna bele mélyebben, hogy a szelídült érzületeket a közre irányzott céljai kivitelére annál hajlandóbbakká tegye; azonban tapasztalat szerint ebből épen az ellenkező szokott fejleni; mihelyt a közhatalom a vallás ügyében közbejár, a független elmék az illetéktelen beavatkozás által megbotránkoztatva magával a vallással jőnek ellenkezésbe, készebbek ellökni maguktól a vallás áldását, mintsem hogy a lelkiismeret rabszolgaságát eltűrjék, és a rendszernek más hívei nem maradnak, mint ama rengeteg jellemtek, kiket az érdek hozzá csatol. A vallás történelmében a hitbuzgóság napjaiul épen nem azok jelöltetnek, melyekben az udvarok kegye a vallásügy kezelőit hatalmával körülsugárzá. Bizonyosan nem csalatkozunk, ha a mondottat korunk oly közönségesen elismert uralkodó véleményének állítjuk, hogy a protestantismus, midőn ama nézeteket nyiltan vallja, és ügyeit azokhoz szabni kívánja, minden józan gondolkodású ember jóváhagyásával találkozik. Azért, ha valaki ezenfelül hazánk múltját is tanulmányozta, és a protestantismusnak a kifejtett elvekért folytatott küzdelmeit figyelemmel kísérte, épen nem fog csodálkozni azon, ha a magyar protestáns egyház embereit viszontagságteljes három század történelme ork hnnoolta, hogy az egyház és az ettől elvárhatlan iskolák ügyének törvényesen megállapított függetlenségét aggályos féltékenységgel őrzik , ha az e tekintetben fenálló rendszerhez törhetetlen állhatatossággal ragaszkodnak, s azt valóságos „noli me tangere"-félének tartják. Hiába, „nos vestigia terrent." Bizonyosan e viszonyok tekintetbe vételének tulajdonítható, hogy, midőn 10 évvel ezelőtt a végzetteljes vihar után a nemzet ezredéves alkotmánya romba döntetett, Ő Felségének bölcsisége egyedül a protestáns egyház históriai basisát tiszteletben fentartatni parancsolá. Minél őszintébb ragaszkodással van Ő Felségének kormánya a birodalom többségének hitvallása iránt, annál parancsolóbb volt a szükség, a többi hitvallásokra nézve a szentesített törvényes históriai basist fentartani. S váljon, mi ok foroghatna fen, mely a közhatalmat arra indíthatná, hogy a históriai viszonyok felforgatásával a protestáns egyházi és iskolai ügy intézését kezébe vegye, s az államköltségeket ez oldalról is szaporítsa? A magyar protestantismus több mint három század óta magára hagyatva, folytonos küzdelmek között, semmi más eszközöket nem, mint a vallás iránti szeretetből folyó buzgalomra támaszkodhatva, dolgát ugy intézte, egyházi és iskolai ügyeit oly lélekkel vitte, hogy — anélkül, hogy más hiten lévő honfitársainkat sérteni legtávolabbról is eszünkbe jutna, bátran állíthatjuk, hogy híveink mind míveltség, mind közerkölcsiség, mind lojalitás tekintetében a haza lakosai között az elsők között foglalhatnak helyet. — S ennek igen természetes okai is vannak. Ugyanazon rugók, melyeket a testület mozgásba hozni képtelen, hogy intézeteit fentarthassa, jótékonyan hatnak vissza az értelmiség minél tágabb körökre való terjesztésére is; midőn az egyest mívelődési intézeteink pártolására megnyerjük, megnyertük egyszersmind magának a míveltség ügyének, s midőn az értelmesb, előkelőbb rész vezérszereplésének megalapítása végett gondját az egyházi és iskolai ügyekre fordítja, azokat tanulmány és különös kegyelés tárgyaiul teszi, ez által megóvatik attól, mi más egyházak terén ujabb időben annyira közönséges, hogy t. i. egyház és iskola iránt közönyössé ne váljék. Ezen uton az eszközök, melyek gyakorlatba vétetnek, hogy az egyház külső fenállását biztosítsák, folytonos fentartóivá, élesztőivé válnak aZosi benső szellemnek is, mely végett az egyház fenáll, s melynek tekintetéből a státus kormánygépezetében oly tekintélyes helyet foglal el. Épen azért, ne mondja nekem senki, hogy az egyház-igazgatás csak forma, és hogy mint ilyen tán nem is érdemli, hogy érette oly nagy kitartással küzdjünk. — Igenis, forma az egyházigazgatás, de olyan forma, melyről historice és statistice be lehetne bizonyítani, hogy „dat esse rei". Azonban posito sed non concesso, hogy nem oly lényeges , honnan van az, hogy midőn újabb időben, némelyek az egyházat ellenkező irányba akarták vezetni, a közvélemény