Protestáns egyházi és iskolai lapok – 8. évfolyam – 1865.

1865-01-01 / 1. szám

Nyolcadik évfolyam. 1. Pest, jan. 1. 1865. PROTESTÁNS EGYHÁZI LAP SZERKESZTŐ- ES KXADG­hivatal: Alipót és szerb-utca szögletén földszint. ELŐFIZETÉSI BIJ : Helyben házhozhordással és Vidékre postai küldés­sel félévre 4 frt., egész évre 8 írt. Előfizethetni minden cs. kir. postahivatalnál; helyben a kiadóhivatalban. XZRDETESEK DIJA : 4 hasábos petit sor többszöri beikta­tásánál 5 ujkr., egyszeriért 7 ujkr. sorja. Bélyegdij külön 30 ujkr. EGY-KET ÚJÉVI GONDOLAT. Bezáródék ismét hátunk megett egy év aj­taja, s előttünk egy másiké tárult fel. Az év, mely oly aggasztó viszonyok, szomorú körülmé­nyek között köszöntött be, elbúcsúzott immár, átadva bennünket egy ujabbnak, melynek arca épen ugy, mint elődjéé komoly, zord, mosoly nélküli. Egy ily fordulópontja az életnek önkényt késztet, hogy egy pillanatra megállva széttekint­sünk körülöttünk, hogy magunkkal s körülmé­nyeinkkel, — multunkkal s jövőnkkel számot vessünk; hogy kérdést tegyünk az iránt, hogy az emberiség, a nemzet, az egyház, melynek tag­jai vagyunk, megfelelt-e rendeltetése céljának; 'de másrészt, hogy ugy ezekre, mint ezek egyes tagjaira reménylhetünk-e jobb időket. T. olvasóink között is nem egy lehet, ki ezen utolsó s első napjain az évnek ugy magári élete, mint hazája s egyháza sorsa felett elme­r reng. Es mit lát, bárhova tekint? sem egyesek­nél, sem a közéletben semmi örömet, vidorságot; de annál több bajt, nyomort, szenvedést, szeren­csétlenséget, elégületlenséget. Az emberek húz­zák szokott hétköznapi igájokat, a nélkül hogy valamely magasabb eszme, vagy tett iránt lel­kesülnének. Egyedüli gondja ma az embereknek a mindennapi kenyér, vagy legfeljebb, hogy a felesleges falatot, a sok közül melyik szegénynek nyújtsa; egyedüli vigaszuk a panasz; egyedüli boldogságuk azon tudat, hogy e nyomor s leverő helyzet nem egyes kivételeteket sujt, de általá­nos. Es ezen állapot nem mai vagy tegnapi. így megy ez már évek óta. Várunk, reménylünk, de a hét szűk évhez mindig ujabbak jönnek, a rosz­lioz mindig roszabbak. Sovárogva vágyódunk egy boldog Kánaánba, és im százezerek elhullot­tak már közülünk a nélkül, hogy a reményit job­bat csak meg is láthatták volna. S nem fogy-e el végre türelmünk? Ha reményeinket újra és újra csak meghiusulni látjuk; ha várakozá­sunkra mindig és mindig gonoszabb idők követ­keznek , fájdalom-sóhajainkra csak vészjósló viszhangot nyerünk? — Quousque tandem? ki­áltunk fel a sorshoz. Csak azért van-e e nemze­dék teremtve, hogy mindenütt, hova tekint bajt nyomort szemléljen, s érezzen, örömöt pedig sehol. Legtöbbeknél körülbelöl ily gondolatok, ily érzelmek támadnak, ha akár mint családtag, akár mint az egyháznak s hazának fia tekint szét. Azokat a kedélyes, derült hangulatu újéve­ket, melyekre tán gyermekkorodból oly édesen emlékezel vissza, hasztalan keresed, elmultak azok visszahozhatlanul. Es mégis talán nagyon is sötét a kép, mje­lyet festénk. s melyet leikökbe igen sokan feste­nek. Forduljunk más oldalra, és tán a kép vilá­gosabb, s újévünk örvendetesebb leend. — Is­meretes azon hő sóvárgás, melylyel a zsidó nép messiását várta; valamint tudjuk, hogy végre midőn az elérkezett, a nép legszenvedé­lyesebb gyűlölettel fordult ellene, s keresztre feszité. Miért? mert ő egy testi, világi szabadi­tót várt; és jött, ki a szellem bilincseit tördelé szét. Mi is figyelmünket sokszor kiválólag csak e világ szerinti jókra fordítjuk, s ha ezek hiányoz­nak, már boldogtalanoknak érezzük magunkat; feledjük megvizsgálni, hogy az anyagiak helyet 1

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék