Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1865-03-26 / 13. szám
mind általánosan érzett szüksége igényli, s ezért a kornak működése irányát, kijelölő feladatát képezi. Ilyen értelemben volt a dogmák képzésének kora körül-belől az a három század, amelyben a keresztyénség az üldözésektől megszabadulva, s az államhatalommal kezetfogva az egyes szétszórt gyülekezetből magát egységes egyházzá szervezé. Ekkor érezték különösen szükségesnek nem csupán az igazgatás és közérvényű egyforma cultus által egyesíteni a gyülekezeteket, hanem az egyház hitének egységét is közös és egyetemes tantételekben, és symbolumokban is kifejezni. — Így tartottak a dogmák megállapításával foglalkozó zsinatok. E zsinatok által szentesített, s szerkezetükre és formájukra nézve mind e napig legtökéletesebb három úgynevezett oecumenicum symbolumban, általában a zsinatoknak minden a tanokra hozott határozataiban is egyedül és kizárólag csak dogmákat találunk. — Azaz, bennük az egyház mint testület, bizonyosságának teljes érzetében minden bizonyítás nélkül csak azt mondja meg, mik legyenek az üdvösségre szükséges igazságok, de hogy miért igazak azok, s miként kell és lehet ez igazságokat az egyes hívőknek gondolkodásukkal megérteni, s subjectiv okosságukkal öszhangzatba hozni ? erről egy szó sincs bennük. — Az egyház azokat a férfiakat, akik philosophálásainak az eredményeiből tanait formulázta, atyáiul (patres ecclesiae) tisztelte. De még ha ezek közül valamelyiknek magánszemélyisége oly túlnyomó befolyást gyakorolt is az egyházi tanok megállapítására, mint p. o. Augustinusé, az egyház azért biztos tapintattal tudta kiválasztani a kész eredményt az eredményező fejtegetésekből, a dogmát a philosophemától. Igy p. o. tudjuk hogy a háromság tanát különösen Augustinus értelmében állapította meg az egyház; tudjuk hogy Augustinus mily hosszas és mily speculativ fejtegetések s argumentatiok folytán jutott ez eredményre, mennyire igyekezett ez eszmét kimagyarázni és megértetni. És a Quicunque symbolumban (a legtökéletesebben a mit ismerünk), szabatosan meg van határozva az isten fogalma, s egyszerűen elmondva, hogy a személyek miben egyenlők, miben különböznek; de egyetlen argumentum, egyetlen magyarázó szócska sincs ott. Ki-ki értse és magyarázza ki magának a hogy tudja. — Avagy az eredendő bűn tanát meg épen majdnem kizárólag Augustinus fejtette ki a pelagianismus elleni vitáiban, s a zsinat határozataiban e tant dogmává emeli, kimondja, a bűn örök létét, a nélkül hogy csak érintené is e tanra vezetett, s annak értelmét megmagyarázott speculativ nézeteket. — Egy egyházi atyánál sem láthatjuk világosabban — jegyzi meg egy ujabbkori író — mint Augustinusnál, hogy — miként ő maga mondja, a zsinatoknak tanhatározatait tudományos theologiai vizsgálódásoknak kell előkészíteni, de a nélkül hogy ama határozatokba a tudományos indokolások is beléjük vitetnének. — Ilynemű bizonyításra csak a reflectáló embernek — és akkor van szüksége, midőn reflectálása folytán tárgya felől közvetlenül nem bizonyos, de nem az egyháznak, a ki mint testület, nem reflectál, s a ki a benne általánosan uralkodó kész bizonyságot fejezi ki tanaiban. Mihelyt az egyház alkotmányának, cultusának és tanainak főbb vonásait megállapitá s ekkép magát belről szervezé, azontúl egész erővel külre irányzó munkásságát, minden áron arra törekedve, hogy az emberiséget világi életében is, jogi, s társadalmi intézményeiben és műveltségének minden rétegében keresztyénítse. Tudjuk miként az egyház e magasztos törekvésében oda jutott, hogy a barbár világgal küzdelmében maga is elvilágiasodott, kilépett a tisztán vallásos élet bensőségéből. Nevezetesen nem úgy igyekezett a társadalmat a keresztyénség szellemével áthatni, hogy csupán az igehirdetése a vallásosság terjesztése és intensív növelése ; szóval tisztán erkölcsi ereje által gyökereztette volna meg a keresztyén eszméket a hívek lelkében mozgató életelvekül, hanem az által hogy maga is jogi hatalomképpen erőlködött uralkodni az összes társadalmi élet fölött, hogy a polgárosodás minden tényezőit status politicát, művészetet, tudományt saját körébe vonni, s hatalma alá hódítani igyekezett, és e régre mind e különböző munkakörökbe beleavatkozott. A természetes körén kívül eső idegen elemeknek fölszedésével vonta be az egyház a tudományt is hivatalos munkakörébe. Ide járult még egy más körülmény. Azt mondánk, hogy az egyház már csak annál fogva sem foglalkozhatik a tudománnyal, mivel mint testület nem reflectálhat. Azonban mihelyt az egyházban a korábbi democratiai élet (melyben az egyesek énéksége a köztestületi életbe olvadt be) helyébe a monarchiai elem jutott túlsúlyra, s egyes individuumok képviselték az egyházat, a dolog természeténél fogva, mint egyes egyének, nem maradhattak ugy menten a kétely és reflexió felébredésétől, mikép az egyház mint testület. tetten Ezért nemcsak lehető, de sőt csaknem elkerülhetott, hogy az általuk hozott tanhatározatokba egyéni nézeteik és reflexióik is becsúsztak. És valósággal a római egyház ez idő óta formulázott tantételeinek már nincs is oly tisztán dogmai jellemük, s többnyire a már létezett dogmák magyarázatául és indokolásául akarnak szolgálni s ezért inkább theologumenák. Ilyen már p. o. a transsubstantiatio dogmája is, a mely inkább csak azt magyarázza, hogy mikép lehet jelen Krisztus az úrvacsorában (csak a módját mondja el) ; vagy legújabban Mária szeplőtlen fogantatásának dogmája, a mely Mária tiszteletét és annak eredendő bűn nélkül születését indokolja, stb. — így jutott a római kath. egyház oda, hogy maga az egyház mint olyan theologizál, s a symbolumain felül lett (s mai napig is van) hivatalosan szentesitett theologiája. Természetesen ez ott is csak ugy lehető, hogy az egyház egyes tagjainak bizonyos irányban kijelölt tudományos működését adoptálta, s koronként adoptálja. — (Jellemző, hogy a róm. kath. egyház mióta a tudomány vitáiba ereszkedett, épen azon idő óta kezdte csalhatatlanságát hivatalosan declarálni és