Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1866-06-03 / 22. szám
szorító alapján hagyni továbbra is, melyeket ma már a kor gondolkozása nagy részben túlszárnyalt A törvényeknek e tekintetben eléggé érzett hiányait koronkint pótolni igyekeztek a kiadott felsőbb rendeletek; ezek azonban a bajt ahelyett, hogy orvosolták volna, akaratlanul még inkább nevelték nemcsak azáltal, hogy azok tárházából bármely kérdésre pro et contra nem nehéz a feleknek többé - kevésbé használható fegyvereket kölcsönözniük , hanem különösen azon körülménynél fogva, hogy egyes erős szálakon a vallásügy kérdésében való intézkedés sokszor ott is a kormányzás és igazgatás körébe lett átrántva, ahol pedig a törvényhozás lett volna hivatva határozni. Az 1848-iki hongyülés belátván azon anomáliát, melyet egyik hitfelekezetnek a másik feletti országos előnyösitése maga után von, a vallásügy kérdésének továbbfejlesztésében jelentékeny lépést tett előre az által, hogy a törvényesen bevett minden vallás felekezetekre nézve a tökéletes egyenlőséget és viszonosságot kimond á. Ezzel a jövő épületéhez a kívánt biztos alap letétetett, azonban közel két évtized eltelte után is ott áll az alap üresen, s aggódva hordozzuk rajta szemeinket, hogy vájjon azok, kikre az építkezés munkája örökségképen átszállott, épen azon terv szerint fogják-e arra az épületet felvonni, mely az alapvetők lelkében megszületett ? ! Ezen aggodalom pedig annál súlyosabban nehezedik lelkünkre, mivel a provisorium egymást váltogatott fájdalmas emlékű korszakaiban, a 48-iki törvények szellemétől vallási viszonyainkra nézve is nem csekély visszaesést jelző elhajlások következtek be. Az egész hosszú időfolyam alatt a külömböző hitfelekezetek között folyvást, bár csendes, de következetes küzdelem volt észlelhető; mert míg az egyik fél a vallási egyenlőség és viszonosság elvében kimutatott tért a körülmények lehetőségei között megtartani igyekezett,addig a másik fél jól szervezett phalanxai nemcsak ezen, de még a korábbi időkben kivívott térnek is visszahódításában fáradoztak. II. Teljesen felfogva az itt tárgyalt kérdés érzékeny voltát s lehetőleg távoztatni kívánván minden reeriminatióra magyarázható illustratiót, annak kimutatására, hogy törvényhozó testületünk nem utasítja el magától a vallásügyi kérdéssel foglalkozást, elégnek véljük ezúttal idevalólag csak némely pontokat érinteni. Ilyen : 1. a vallási átlépés esete, mert míg az bizonyos szabályokhoz kötött eljárás kényszerítő erejénél fogva egyik hitfelekezet irányában nehezítve van, a másik hitfelekezet irányában semmi törvényszabta formalitáshoz sincs kötve; 2. a vegyes házasok egybeadása, melynek jogát túlnyomólag egyik fél akarja gyakorolni, és a másik fél többnyire csak úgy gyakorolhatja, ha magát a feljelentésekből származó kellemetlenségeknek kitenni kész; 3. a vegyes házasok gyermekeinek vallása, hol szinte egyik hitfelekezetnek a másik felett előnyösitett helyzete a törvényben jártasok előtt eléggé ismeretes, — s ebből folyólag sokszor kényszerítő s a nevelés sikerét kockáztató benyúlások a szülői jogokba s általában a szülök jogának tul a renden megszorítása gyermekeik vallására nézve; 4. reversalisok adatása, mi bár az 1843. év előtti időkben elég sok keserűségnek jön forrásává, még mindez ideig nem estetett ki a gyakorlatból, holott az most sem egyéb, mint Eris almája a hitfelekezetek között; 5. a r. kath. ifjak prot. iskolába járhatásának megszorítása, holott ez megfordítva nem áll; a miből azonban nem azt következtetjük, mintha itt is megszorítás volna óhajtandó, sőt inkább, hogy valamint a prot. ifjak szabadon látogathatják a r. kath. tanintézeteket; ugy a r. kath. ifjak se legyenek különös megszorító rendszabályok által gátolva a prot. tanintézetek szabad látogatásában. Nézetünk szerint a jelen törvényhozás egyik nemes feladata, a vallásügyi kérdés fonalát tovább fejlesztés- s ha lehet befejezés végett felvenni ott, ahol azt az 1848-ki hongyülés kezeiből kibocsátotta s eként a vallási egyenlőség és viszonyosság elvét állambölcsességi következetességgel a gyakorlati élet minden rétegén keresztül vinni, s a letett alapra az épületet felvonni. Lehetnek még más tekintetek is, melyek ezt hongyülésünk mellőzhetlen teendői közé sorozzák. Mert bár nem akarjuk megelőzni az illető hitfelekezeteknek e tekintetben jogosított hatósági felszólamlásait, de melyik gondolkodó főnek nem jutna eszébe, hogy ha a vallási egyenlőség és viszonosság kimondott evangéliomi igéje nem pusztán írott betű, hanem komoly valóság, váljon: * 1. nem kell-e a külömböző hitfelekezetek kultusszükségeit egyiknél úgy, mint a másiknál egyiránt bizonyos arány szerint országos alapból fedezni ? Hiszen ilyen formát tenni már a provisorium korszaka is megkísértett; de hogy akadt hitfelekezet, mely azt illetékesen csak a törvényhozás kezeiből vélte elfogadhatónak s ekkor is csupán öntörvényhozásának sérelme nélkül: úgy hisszük, hogy az ezzel sem alkotmány elleni vétséget el nem követett, sem édes gyermekből a haza mostoha gyermekévé nem degenerálta magát. 2. Ha egyik hitfelekezet, mint ilyen, integráns része lehet a törvényhozó testületnek, nem lehet-e ugyan ezt a többi hitfelekezetek részére is igényelni ? Igaz, hogy az egyik hitfelekezetnek ez alkotmányon alapuló százados kiváltsága , de nem ilyen kiváltsága vala-e ez a nemesi osztálynak is ? És valamint méltányosnak találtatott a nem-nemesi osztályt is az alkotmány sáncaiba felvenni s számára a törvényhozásba befolyási jogot biztosítani: úgy váljon a 17 évi jogeszme-fejlődés nem volna-e elegendő arra, hogy a kimondott vallási viszonosság és egyenlőség elvénél fogva megadassék a többi hitfelekezeteknek is az, ami már egyiknek mint kiváltság megadatott ? Bármely élvezet csak akkor biztos és megnyugtató, ha az nem a kiváltság, hanem a jog alapjára van fektetve; — a kiváltság pedig joggá csak akkor nemesül, midőn az egyenlő örökség gyanánt szállíttatik át az egyenlő jogcímü egyedekre.