Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-08-04 / 31. szám

s­a­n bevádolta a római udvarnál, hogy a pápai kincstárt megcsalta, az inquisitioból befolyt pén­zeket elsikkasztotta. A 14-ik század elején a patarenusok feleke­zete már meglehető­sen ki volt irtva, s a dominica­nusok jogosan dicsekedhettek avval, hogy ezt az ő fáradságuknak lehet köszönni, mivel Lombardia városaiban igen nagy tömeg­embert égettettek meg. Most már azon férfiak ellen fordította az in­quisitio fegyvereit, akik eddig a római széknek leghivebb és legfáradhatlanabb szolgái, s a szer­zetesi élet virágai voltak, t. i. a minorita rendben lévő s­p­i­r­i­t­u­a­li­s­t­ák ellen. Ezen rendnek ki­váló előnye volt az, hogy sem az egye­s tag, sem az egész testület nem gyűjthetett vagyont, de eme szigorú rendszabályt a társulatnak egy része az idő folytában kezdte figyelmen kívül hagyni. Midőn emiatt a pápákhoz kérdést intéztek, azok a szegénység védelmezői javára különösen III. Miklós „Exittu nyilatkoztak, s decretalejában, 1279-ben, a legünnepélyesebb módon, s a más­kép hivők excommunicatiójával elhatározta, hogy Krisztus a szegénység legtökéletesebb alakjának tekintette a teljes vagyontalanságot, és hogy a minoriták, mint az urnák legigazabb tanítványai őt ebben is követhessék, minden vagyonuknak birtokcímét a római egyházra ruházta. Ezen ha­tározatot V. Kelemen is megerősítette. De a fran­ciscanusoknak épen a kegyesebb és buzgóbb ré­sze vált lassanként gyűlöletessé a pápák előtt, mert a római udvar romlottsága és a reformatio szük­ségessége fölött olyan nézeteket kezdett nyilvání­tani, melyek a pápák és cardinalisok előtt botrá­nyosaknak és aggasztóknak tetszettek. A rend két generalisa Parmai János és szt. Bonaventura a ró­mai udvart minden gonoszság székhelyének és az apokalypsis nagy parázna asszonyának (Jel. 17. r.) irták le, hol az egyházi méltóságokat pénzért szokták vásárolni és eladni. — Nem csudálkozha­tunk rajta, ha épen a minoriták, kik a dominica­nusokkal versenyezve igyekeztek a pápaság kor­látlan hatalmát megszilárdítani, megbotránkoz­tak, midőn látták, hogy a római udvar elvilágia­sodott, s rosz példája által a Simoniát az egész egyházban elterjesztette. Ehez járult még az is, hogy a minorita d'Oliva Péter a Bonaventura ma­gyarázatait bővebben kifejtette, s a római széket az anyagiassá vált egyház fejének, s a nagy pa­rázna asszonynak nevezte, „kivel paráználkodtak a földnek királyai, és kinek paráznaságának bo­rával megrészegedtek a földnek lakosai­ 4 (Jel. 17, 2.). — Más hasonló iratok is kerültek ki a spiritualista minoritáktól, s elterjedtek a nép kö­zött, miáltal magok ellen ingerelték Rómát és Avignont, s XXII. János az inquisitio egész fegy­verzetének súlyát éreztette velők. 1322-ben kelt decretalejában eretnekségnek nyilvánította III. Miklósnak a szegénységről nyilvánított, s fennebb említett tanát, elvetette azon képzetet, hogy a rend vagyonának birtokosa a római egy­ház. A minoriták úgy vélekedve, hogy egy va­lódi törvényes pápa nem semmisítené meg elődé­nek dogmatikai határozatát, következetesen álla­pították meg, hogy János nem valódi törvényes pápa, hanem bitorló , a­miért aztán ez az inquisi­torok gyűlöletének és boszújának adta át őket. Az inquisitorokat részint a máskép vélekedő fran­ciskánusok, részint a dominicanusok közül sze­melte ki, akik a minoritáknak oly messze vitt szegénységi theoriájuk miatt született ellenségei voltak; — 1316-tól —1352-ig 114 spiritualista lett az evangeliumi szegénység és pápai csalhatatlan­ság eszméjének martyrja; mert ők voltak ezen elméletnek, mely akkor még az egyházban ide­gen volt, legelső védelmezői. Mihelyt a „teljes szegénység vallók" közül négyet Marseilleben 1318-ban megégettek, az inquisitorok a vád alá helyezetteknek aként tették fel a kérdést, hogy vájjon azon négyet az igazság vértanúinak tart­ják-e? s azokra, kik igennel feleltek, hasonló ha­lált mondottak ki. Assisi Szt. Ferenc tanítványai nehezen tudták viselni azon gondolatot, hogy Já­nos őket épen azért üldözte, ami előnyök volt minden más szerzetes rend fölött, s ez által ala­pitójuk tekintélyén oly nagy csorbát ejtett. Te­hát azon fictioval igyekeztek magukon segitni, hogy János pápa, halála előtt, ismét mindent vis­­szavont, vagy nyilvánították, hogy szigorúan ragaszkodnak III. Miklós határozatához, de egy­szersmind készek magukat XXII. János akaratá­nak alávetni. Később némi elégtételben részesül­tek, midőn IV. Sixtus parancsára d'Oliva iratait, melyeket János kárhoztatott, melyek sok jámbor franciscanust vittek a máglyára, újból átvizsgál­ták, s orthodox jelleműeknek nyilvánították. Ha­sonlóképen a későbbi pápák ismét elfogadták a

Next