Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1869-05-30 / 22. szám
Elhagyom ezért, s folytatom kérelmem s tiszteletteljes indítványom felderítését. Nevezetesen: Emlékezzünk csak vissza a lefolyt országgyűlésben történt dicső beszédekre, sok igen sok valóban lelki kincseink leend. Nem örültünk, nem hevültünk s buzdultunk-e mikor a postákról — ha tán töredékesen is — megkaptuk? Jelenleg ez a gyors közlekedés folytán némelyek előtt nem is bír nyomatékkal. De azért el kívánjuk tenni azokat, mint talizmánt éber vigyázattal őrizni, s mint csudagyógyszert megkóstolni valahányszor a közügyek, a közjó, a közboldogság és szabadság munkája közt gyengébben kezd lüktetni erőnk, s csügged ez akaratunk. Jobb későn mint soha. S ha valaki most teszi e gyűjtést ez elrakosgatást, hasznos munkát tesz maga s utódi számára. De hát a régi nehéz küzdelmekben elmondott országgyűlési beszédek, melyek itt-ott megvannak, melyeket keserves kin volt megszerezni, leíratni, s nagy áldozatokkal díjazni a leírókat, kik a tájban egy különös osztályát képezték az országgyűlési város lakosinak. Nem, nem szabad azoknak is elveszni, — szent könyvünkben emlitett „lélek gyümölcsei" ezek. Mindnyájat szeretnők birni. Azonban ez csaknem lehetetlen és temérdek munkába kerülne. Hanem ha szabad egy édes reménynek kifejezést adnom: tán nem lehetetlen legalább azokat összegyűjteni — melyek „bármikor és bárkiről mondattak és a protestáns életet honunkban elébbre vitték, a vallásszabadságnak lendületet adtak, és egyházunk sorsát e mostani álláspontra juttatni segítették!" Ez lenne egy élő kincstárunk, kegyeletünk rugója eltűnt nagyjaink iránt, kik a múltban értünk küzdöttek. Vannak egyes könyvtárakban papír s levél halmazokban elszórtan, mint nálam is az alább olvasható beszédje dicső Palócynknak. Birunk mi sok nemeslelkü, multunkat átkarolni szerető irodalmi erőkkel. Vállalkozzék valaki az összegyűjtöttek kiadására, szerkesztésére. Benső hálánkra teszi magát méltóvá bizonyára az erre vállalkozó. Ep ugy hálánkra és tisztelésünkre számithatnak amaz áthatott keblek, lelkipásztori vagy tanitói kezek, kik mint emlitem : „a magyar prot. anyaszentegyház érdekében és javára elmondott országgyűlési beszédeket beküldendik — ha csak darabban is — a buzgó lelkű szerkesztőnek. „A convent 1839-ben 70,000 cipót, 312 mázsa húst, 280 akó bort, 4000 frc áru halat s tojást, 36 mázsa vajat, 17 akó tejet, 11 mázsa kávét stb., s azonkívül 30,000 frank készpénzt költött el." — (Prot. Egyh. és Isk. Lap 1846 évi 29. szám.). E kis csekélység felhozása után szabadjon egy hazafias kérdést kockáztatni az országgyűlés minden pártárnyalatához és hazánk kormánya több ágazatához, — mely e néhány szóból áll . Hát nincsenek nekünk belreformi kérdéseink ? F. J. Sorrendet az évszámokban nem lesz szükség tartani. Aki előbb beküld valamit előbb nyomassék. Csak, hogy az elmondónak neve és az országgyűlés évszáma legyen felemlítve. Én részemről, — ha a munka megkezdetik — a buzgó szerkesztő értesítése után, a nyomatási költségek fedezéséhez azonnal 10 o. é. forinttal fogok örömest járulni. Melyre ezennel kötelezem magamat. Azon édes sejtelemmel közlöm most a felejthetlen alsóházi elnök — Palócynak — beszédét, mit az 1830-ik évi pozsonyi országgyűlésen érdekünkben elmondott: hogy e téren nem fogok magam egyedül maradni. * * * Palócy (Borsodmegye követe) „Miután Zalavármegye követe a dolog érdemét annyira kimerítette, s az evangyeliomi igazságoknak oly hermeneutikáját adta, hogy annál szebbet sem Rómában sem Gröttingában sem Oxfordban soha sem írtak, azt hittem, hogy a főt. urak is megnyugodván azon igazságokban, hallgatni fognak. A veszprémi káptalan követei is. Szólanom kell tovább már csak azért is, mert azt látom, hogy a clerusnál testületi szellem az, hogy a vallás dolgához nem is szabad szólani a magyar országgyűlésen. Én ezen hitben nem vagyok szent Istvánra és törvényeire hivatkozott, auctoritás gyanánt ezekre , hiszen mit nem adott volna ő meg a papoknak? Kit maga, a magyarokat ker. hitre téritő sz. Albert is megintett (ki püspök volt), hogy ne adjon már több jószágot a papoknak, mert magának semmi sem marad. De ha már a régi időkre akart hivatkozni, mért nem hozá föl inkább a halhatatlan Hunyady János gubernátort, ki a dömölki apátságépületében tartott diétáról, mind a mellett, hogy a török háborúra pénzt kért a pápától, azt izente az akkori pápának, — mert maga írni nem tudván egy benediktinus barát tette fel a levelet, — hogy mélyen tiszteli ő és a magyar nemzet a pápát, azt azonban soha meg nem engedi, hogy a pápa Magyarország belső dolgaiba avathassa magát, és hogy a szabad magyar nemzeten fölsőséget gyakorolhasson. Hunyady János pedig jó katholikus volt, és kedves ember volt Rómában. Mert hiszen urszine változásának aug. 6-án eső ünnepét is az ő belgrádi győzelmének ünnepére állította fel a pápa. Továbbá mért nem hivatkozott a veszprémi káptalan követe Mátyás királyra ? Ki azt írta egykor a pápának, hogy a magyar nemzet készebb meghármaztatni keresztjét, mint megengedni, hogy a pápa Magyarországban parancsolhasson ! Nagyon szerencsétlenül hivatkozott érdemes követ úr I. Leopold idejére is, mert hiszen épen az ő uralkodása alatt történt, hogy midőn a magyarországi protestánsok 10 évig (1671 — 1681) főkép jezsuiták üldözéseitől szenvedett ínségeiket irásba foglalva az austriai akkori cancellár Hochkernek benyújtották, az azokra azt mondta: ha ezek halért évenkint 8000 frankot adtak ki ... . írószerek, könyvek s tudományos szükségekre ellenben 100 frankot." Erre az aargaui választmányi tudósítás azt jegyzi meg, hogy ott vagy többet gondolkodnak mint írnak, vagy e kettő közül egyet sem tesznek.