Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)
1870-09-11 / 36. szám
1 043 474 velés határozottan keresztyén vallásos és irányzatú, s bizonyos határig valósítva van az erkölcsi egyetemes vallástanítás eszméje. De miként ? Amerikában a közös nevelés puritán kálvinista színezetű, mert ott a lakosság kilenctized része tartozik az, egymással lényegükben megegyező sokféle Kálvin szellemű felekezetekhez. Az evangélium képezi a vallásosság és jellemképzés központját, de az evangéliumnak Kálvin féle felfogása. Hollandiában a keresztyén szellemű vallásos és erkölcsi nevelés meglehetősen egy jelentésű a keresztyénség modern felfogásának terjesztésével. Látható tehát, hogy az egyetemes vallástanításhoz, amint az tényleg létezik, még azon magas fejlettségű országokban is sok szó férhet, épen az egyetemesség szempontjából. De azért mindkét helyen, s főleg Amerikában a felekezeti viszonyok kedvező állása mellett zavarok nélkül fennállhat így is; fenn különösen azért, hogy mindkét államban a közös iskola már több nemzedéket nevelt fel közös, türelmes szellemben, ennek, és nem a legellentétesebb felekezeteknek növendékei már a szülők és tanítók is mindnyájan, és senki nem gondol arra, hogy a népiskolát proseltákat szerző iskolává tegye. Így állnak-e nálunk a viszonyok ? Távolról sem, s épen azért ne is ábrándozzunk oly eszköz alkalmazásával, mely még a legmagasabb fejlettségű országokban is inkább csak néhány kitűnő gondolkozó fő sajátja, s csak aiányosan és kivételesen a gyakorlaté. Nálunk a felekezeti ellentét még most is éles; az uralkodó vallás még csak a vegyes házasságok körül vesztette el előjogait, más tereken ingatlanul bírja, és az összesimulást mi nem kezdhetjük ott, hol az előhaladottabb népek végezni akarják , hanem ha egészséges fejlődést akarunk, előbb meg kell futnunk a fejlés azon útját, melyen azok, a mi mostani álláspontunkból kiindulva, már áthaladtak. A mi utunk rövidebb lesz, mert nem vagyunk úttörők, hanem mások bő tapasztalatát értékesíthetjük előnyünkre. Nem szólok Amerikáról, melyet csak könyvekből ismerek , de szólok Hollandiáról, melynek viszonyait pár éven át mint figyelmes szemlélő vizsgáltam. Ott úgy találják az emberek, hogy a népiskola ker. vallásos irányú nevelése nem teszi fölöslegessé az egyházi vallásos oktatást, — és mondhatom, hogy e téren az egyház tiszteletre és bámulatra méltó munkásságot fejt ki. Gondoskodva van ott a vallásos oktatástól a gyenge gyermekkortól kezdve a késő vénségig minden életkor és minden miveltségi állás számára a megfelelő alakban. Kisebb községekben mindenütt a lelkész tanítja a vallást; a nagyobb és módosabb gyülekezetek pedig külön katekhetákat alkalmaznak, kiknek a lelkésszel egyenlő képzettsége, fizetése s polgári állása van. Öreg polgárok, tekintélyes kereskedők és akadémiai tudósok nem tartják méltóságokon alól álló dolognak eljárni a lelkészek estéli felolvasásaira, mert ott a kitűnő elemi oktatás a vallást igazi lelki szükséggé tette, mely folyvást kielégítést vár, s az ember örömest meghallgat egy előadást bármely tárgyban oly embertől, kiről tudja, hogy egész életében azon tárgyról gondolkozott és tanulmányozott. Hollandia kitűnő papjai, kik előtt én mindig a legnagyobb tisztelettel hajlok meg, kitűnő erkölcsös és vallásos népet képeztek, s a nép jóravalósága viszont befolyt arra, hogy a papság azon értelmi és erkölcsi magaslatról, hová a reformatio mozgalmat emelték, alá ne sülyedjen. Íme, előttünk a gyönyörű példa ! Képezzük oda népünket, hol a holland protestantismus áll, s majd aztán unokáink írhatnak szép theoretikus vezércikkeket az egyetemes vallástanításról! Én is ki merem mondani minden habozás nélkül, hogy a népiskolai vallástanítás ügyét a papság kezében látom legjobban biztosítva; sőt kénytelen vagyok ennél többet mondani, hogy t. i. egyházunk egész jövőjét is csak igy látom biztosítva. A mi népünknél ma hiában keressük azon ősi erényeket és erős protestáns öntudatot, melyek a reformatio századában két hatalmas császársággal való küzdésben, három részre szakgatva is fenntartották életét; a hajdan erős vallásosság, mely minden jónak forrását képezte, most már eltünedezni látszik a magyar földről! És ugyan kérdem, azt várják-e a lelkész urak, a vallás hivatalos őrei, hogy más, az idegen, vagy talán az ellenség öntözze meg a gondjaikra bízott kertet? Nem! Saját maguknak kell kezekbe ragadni az öntöző kannát, a metsző kést, a nemes oltóágat ; mégpedig minél előbb, még ma, mert saját állások és a nemzeti erő felvirágzása függ tőle. Az Európaszerte rohamos léptekkel megindult vallásos mozgalom nem fogja érintetlenül hagyni a mi földünket sem ; a szélnek zúgását már halljuk, azt is tudjuk, hogy a hová akar fújniá, még azt is tudjuk honnan jő, és hogy elsöpri útjában a fövenyre épített házat. Oly rohamosan fejlődnek az események, hogy azon két nap alatt, míg e sorok a nyomdából kikerülnek, talán már leroskadni látjuk sz. Péter templomának korhadt tetejét. Mi évek előtt