Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-08-02 / 31. szám
halálos ágyán se bocsáttassék orvos vagy hitrokona." Ilyen dolgok történhettek, ily határozmányok születhettek azon korban, midőn Hase szerint a világi hatóságnak ilyen ügyekben csak a hóhérszerep, a végrehajtás kötelessége jutott gyászos osztályrészül, de ma már a csalhatatlanság vasvesszeje sem lheá oda hajtani a világot, hogy vallásos meggyőződéséért akárki is üldöztessék, s a modern műveltségnek a protestantismus által oly hőn ápolt veteményes kertjei megsemmisüljenek. Azonban nem szabad elfelejtenünk a jezsuitismus találékonyságát, amely egoisticus céljával teljesen tisztában levén, a teendőkre nézve a viszonyok bármi alakulása közben is soha zavarba nem jön. Jól tudja, hogy most máglyákat gyújtani nem lehet, mert igen hamar találkoznék, aki talán a gyújtogatót magát taszítaná a lobogó lángok közé, avagy tenné olyatén hűs helyre, ahol elég alkalma lenne megtanulni, hogy a tüzet nem azért adta az isten, hogy benne a világosság úttörői, a vezérgéniusok elhamvasztassanak, hanem azért, hogy, mint az evangélium örökfényü napja, világoljon azoknak, akik sötétségben vannak. És a viszonyok ilyetén alakulását átlátták maguk az ultramontanismus gyászlovagjai is, átlátták, hogy a modern állam a hóhérszerepre többé nem vállalkozik. Mit tesznek hát, hogy régi hagyományos természetükhöz híven, mégis tegyenek valamit ? Fegyvergyáruknak legutolsó darabját, az ártani akarásnak legutolsó és legpiszkosabb módját veszik elő s elkezdik iskoláinkat és papjainkat, tanárainkat gyalázni és rágalmazni a sajtó terén, s engesztelhetetlen dühökben oly piszkos dolgokat szórnak ellenünk a világba, melyek untig elegendők arra, hogy azok előtt, akik viszonyainkat s Magyarország közműveltségi állapotait s alaptényezőit közelebbről nem ismerik, és a közvélemény előtt, iskoláink, papjaink, tanáraink tekintélyét, jó hírnevét, becsületét teljesen aláássák és lehetőleg lerontsák. Elmondják, hogy az állami felügyelet mennyire szükséges ép a prot. iskolákban, mint amelyekben sokszor csak papjelöltek professoroskódnak, természetesen szerintök a tudományos haladás hátrányára; elmondják, hogy a mi zugiskoláinkban csak a bizonyítványok kitűnők, de ifjaink távol állnak a tudományos képzettség megkívántató s elérni kellő fokától, és hogy az ország értelmisége közt a protestáns papság legnagyobb része a legalsó fokon áll. Ezt mondják a sötét középkor e hátramaradt bús és szánalomra méltó lovagjai, kik, mert mostanság nem hurcolhatnak máglyákra bennünket s tűzzel nem gyújthatják fel épületeinket, a rágalom legpiszkosabb fegyveréhez sem átallanak nyúlni, s a ráfogás és gyanúsítás lassan emésztő üszkeit dobálják azon protestáns iskolákba, melyek századokon keresztül voltak e hazában a tudományos haladás zászlójának lobogtatói s a magyar nyelv és nemzetiség bástyái. És elmondják mindezeket névtelenül a sajtóban, harcra szólítanak bennünket oly fegyverrel, melyet mi épen piszkosságánál fogva nem használhatunk, mert sem magunkat feldicsérni, sem azon ártatlan és jellemes kath. testvéreinket megsérteni nem volna illendő, a kik e petitlans és minden bírálaton aMl álló eljárást velünk együtt kárhoztatják. Nem mondhatjuk el, hogy a prot. intelligentia mily arányban van ugy a közigazgatás, mint a törvénykezés s a közélet minden terén képviselve, papjaink, tanáraink közt mennyi az író, az alaposan képzett ember, mert ez esetben az öndicsérés izetlenségébe esnénk; ha pedig a katholikus egyház gyengéit trombitálnánk ki, meglehet sok igazat el tudnánk mondani, de talán sok jellemes egyént is megsérthetnénk, amely pedig távol áll tőlünk. Ily ellenekkel szemben mi magyar protestánsok magunkat másként tisztára nem moshatjuk, mintha a vallásos lelkesedést teremtő hiterő ecclatáns példáival mutatjuk meg a világnak, hogy azon magasztos, nehéz, de dicsteljes szereppel, melyre az emberiség közművelődéséinek érdekében, a protestantismus vállalkozott, mi magyarok is teljesen tisztában vagyunk, s azzal akarjuk még ma is lekötelezni magunk iránt a haladó emberiséget, hogy a modern kultúra határait folyvást terjesztjük, iskoláinkat a kor magaslatára felemelni, s mint hajdan, úgy ma is a fejlődő szellemélet központjaivá tenni igyekezünk. Tanügyi viszonyaink gyökeres átalakítása tagadhatatlanul nagyobb mérvű áldozatokat igényel tőlünk is, de ezektől visszariadnunk nem szabad. Nekünk méltóknak kell lennünk azon dicső hitelődökhöz, kik tudtak tenni, alkotni, s kiknek nevök a századok lapjain és ezért fénybetűkkel fognak ragyogni mindenkoron. Igyekezzünk tanügyi tekintetben is a modern államalakulati viszonyokkal szemben józan elvektől ^vezérlett, határozott állást foglalni el, meg-