Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-01-03 / 1. szám

nünk elveszettnek látszott is, de megmaradt a be­csület, s meg a nemzeti önérzet; de most elbukunk önhibánk, önnön pártokodásunk miatt, s bukásunk­ban eltemetjük azon eszményképeket is, melyeket magunknak egykor a nagy hazafiakról s honfi eré­nyekről alkotunk, s melyek a nemzet teszthalotti ál­lapotában ott lebegtek folyvást felette, hogy azt az alkalmas órában ismét életre keltsék. „Mi nem vá­runk semmit !" ez kezd most a jelszó lenni a ma­gyarnál is, ellenségeinél is. Temessék el a holtak halottjukat. Keserű szavak voltak ezek, de szivből jöttek. S a sziv e keserű érzelmeinek ki kellett törni, mert nagyon fájt belől. Nagyon fájt már hónapok, talán évek ó­ta, látva tapasztalva, hogy azt a hazát, a melyet én, nem mondva ugyan senkinek, érzelmeimet piacra, vásárra nem víve, oly régidő óta, s oly igen szerettem, melyért rosz napjaiban annyit remegtem, az idők juttatták, változtával annyit reménykedtem,­­ hová hová süly­ez­tették önnön fiai. Roszakarat­ból-é ? Tudatlanságból-é ? Csekély vígasz a fiúnak, anyja koporsója felett. Alig hangzottak el azonban szavaim, vissza­borzadta­m tőlük magam is. Hisz az édes­anya még akkor sem adja fel reményét gyermeke élete iránt, mikor már arról minden orvos lemondott, hisz az igazi szeretet oly erős, hogy még a meg­haltnak életrekeltése sem látszik előtte lehetetlen­nek. És a haza s egy nemzet felett, melynek életé­ben utoljára is hét év még nem oly nagy idő, sza­bad oly gyorsan a halálcsengetyűt meghúzni ? élete jövője felől a reményt teljesen elveszíteni ? Reszkess, ha csak egy ember felett kell is halálos ítéletet mon­dani. Egy nemzet halálra sententiázása nem embe­rek dolga. Visszaborzadtam e keserű s bűnös gondolatok­tól, és siettem a történelem világánál derültebb kéz­ponthoz jutni. Nem sokáig kellett kutatnom, hiszen hazai történelmünknek akármelyik lapjára majd mindenütt oly kétségbeejtő helyzetre fordítunk, találunk. És mi nemzetünk a mostaninál sokkal veszélyesebb korszakokat is átélt, néha néha­ már halottaiból lát­szott új életre támadni, de mégis feltámadt, és él. S honnan e megtörhetlen életerő? Mi az, mi nemzetünket újból és újból megmenti, életre kelti ? Kétségkívül benn magában a nemzet jellemében is van bizonyos szívósság, talán hogy úgy mondjam ős erő, mely legalább a veszély pillanatában rendkívül felfokozódik s ezáltal visszarántja a nemzetet a sír széléről. De e mellett tagadhatlanul van még egy más erő is, melynek a történelem tanúsága szerint hazánk, nemzetünk, nyelvünk, alkotmányunk fenmara­dását köszönhetjük, s mely bennünket a civilizált s alkotmányos népek sorából kitöröltetni mindekkorig nem engedett. Mondanunk sem kell, hogy ez, lega­lább negyedfélszáz év óta, nem más, mint a pro­testántismus. Hivatkozhatunk katholikus történészekre. Egy Szalay, Horváth kalauzolása mellett ha végig­lapoz­zuk a 16-ik század első negyedének, s a bácsi, hat­vani, budai, rákosi országgyűléseknek történelmét, visszaborzadunk azon erkölcsi sülyedtségtől, lelketlen önzéstől, hazafiatlan pártoskodástól, melyet nemze­tünknél találunk. A nemzet nagyjai szabad zsákmány­kép, Csáky szalmájaként tekintették e hazát, s ennek vagyonát; a nép milliói pedig csak kínzó börtönül a négy folyam­ szelte országot. „Valóban e nemzet megérdemelte, hogy Mohácsnál sírját találja” — ki­ált fel Horváth, midőn e korból a nemzet bűneit rajzolja. És a sír megásatott Mohácsnál, s ha nemzet mégis a sírból kikelt, minek köszönhető? A a „Lutherani comburantur"-féle törvényt csak komo­lyan kellett volna venni, s egy pár évtizedig szigo­rúan végrehajtani, és ma már senki sem emlegetné a magyar nemzetet. Ámde épen akkor, midőn keletről a barbár po­gányság elözönlötte az országot, ugyanakkor a nyű­göt civilisatioját méhében hordó reformátio elárasz­totta hazánkat, mindenfelé uj életet, törhetlen erős vallásos hitet ébresztve, a tetőpontra ért depravatio helyébe a komoly erkölcsiség csiráit ültetve, s a következő kor uralkodó hatalmassága, a tudomány s műveltség számára mindenfelé kisebb-nagyobb erődö­ket, alsóbb és felsőbb iskolákat alapítva. Minél na­gyobb volt a nemzeti rész, annál nagyobb te­vékenységet fejt ki a reformátio a nemzet mű­velődése érdekében, — a mint e felől egy nem kevéssé elfogult katholikus író is kénytelen tansn­got tenni,*) — és im a nemzet uj életre ébet temérdek szemvedésen, óriási küzdelmeken megy ugyan keresztül; leigázva marad ugyan még az ország nagy része, de a nemzeti érzület, s a haza felszabadítása iránti remény fel lett ébresztve, és nagyrészt épen azon főúri családok, melyek Mohács előtt önzésük és *­ Lásd Frankinak a hazai és külföldi iskolázás a 16-ik szá­zadban — cimü munkáját.

Next