Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1875-01-03 / 1. szám
nünk elveszettnek látszott is, de megmaradt a becsület, s meg a nemzeti önérzet; de most elbukunk önhibánk, önnön pártokodásunk miatt, s bukásunkban eltemetjük azon eszményképeket is, melyeket magunknak egykor a nagy hazafiakról s honfi erényekről alkotunk, s melyek a nemzet teszthalotti állapotában ott lebegtek folyvást felette, hogy azt az alkalmas órában ismét életre keltsék. „Mi nem várunk semmit !" ez kezd most a jelszó lenni a magyarnál is, ellenségeinél is. Temessék el a holtak halottjukat. Keserű szavak voltak ezek, de szivből jöttek. S a sziv e keserű érzelmeinek ki kellett törni, mert nagyon fájt belől. Nagyon fájt már hónapok, talán évek óta, látva tapasztalva, hogy azt a hazát, a melyet én, nem mondva ugyan senkinek, érzelmeimet piacra, vásárra nem víve, oly régidő óta, s oly igen szerettem, melyért rosz napjaiban annyit remegtem, az idők juttatták, változtával annyit reménykedtem, hová hová sülyeztették önnön fiai. Roszakaratból-é ? Tudatlanságból-é ? Csekély vígasz a fiúnak, anyja koporsója felett. Alig hangzottak el azonban szavaim, visszaborzadtam tőlük magam is. Hisz az édesanya még akkor sem adja fel reményét gyermeke élete iránt, mikor már arról minden orvos lemondott, hisz az igazi szeretet oly erős, hogy még a meghaltnak életrekeltése sem látszik előtte lehetetlennek. És a haza s egy nemzet felett, melynek életében utoljára is hét év még nem oly nagy idő, szabad oly gyorsan a halálcsengetyűt meghúzni ? élete jövője felől a reményt teljesen elveszíteni ? Reszkess, ha csak egy ember felett kell is halálos ítéletet mondani. Egy nemzet halálra sententiázása nem emberek dolga. Visszaborzadtam e keserű s bűnös gondolatoktól, és siettem a történelem világánál derültebb kézponthoz jutni. Nem sokáig kellett kutatnom, hiszen hazai történelmünknek akármelyik lapjára majd mindenütt oly kétségbeejtő helyzetre fordítunk, találunk. És mi nemzetünk a mostaninál sokkal veszélyesebb korszakokat is átélt, néha néha már halottaiból látszott új életre támadni, de mégis feltámadt, és él. S honnan e megtörhetlen életerő? Mi az, mi nemzetünket újból és újból megmenti, életre kelti ? Kétségkívül benn magában a nemzet jellemében is van bizonyos szívósság, talán hogy úgy mondjam ős erő, mely legalább a veszély pillanatában rendkívül felfokozódik s ezáltal visszarántja a nemzetet a sír széléről. De e mellett tagadhatlanul van még egy más erő is, melynek a történelem tanúsága szerint hazánk, nemzetünk, nyelvünk, alkotmányunk fenmaradását köszönhetjük, s mely bennünket a civilizált s alkotmányos népek sorából kitöröltetni mindekkorig nem engedett. Mondanunk sem kell, hogy ez, legalább negyedfélszáz év óta, nem más, mint a protestántismus. Hivatkozhatunk katholikus történészekre. Egy Szalay, Horváth kalauzolása mellett ha végiglapozzuk a 16-ik század első negyedének, s a bácsi, hatvani, budai, rákosi országgyűléseknek történelmét, visszaborzadunk azon erkölcsi sülyedtségtől, lelketlen önzéstől, hazafiatlan pártoskodástól, melyet nemzetünknél találunk. A nemzet nagyjai szabad zsákmánykép, Csáky szalmájaként tekintették e hazát, s ennek vagyonát; a nép milliói pedig csak kínzó börtönül a négy folyam szelte országot. „Valóban e nemzet megérdemelte, hogy Mohácsnál sírját találja” — kiált fel Horváth, midőn e korból a nemzet bűneit rajzolja. És a sír megásatott Mohácsnál, s ha nemzet mégis a sírból kikelt, minek köszönhető? A a „Lutherani comburantur"-féle törvényt csak komolyan kellett volna venni, s egy pár évtizedig szigorúan végrehajtani, és ma már senki sem emlegetné a magyar nemzetet. Ámde épen akkor, midőn keletről a barbár pogányság elözönlötte az országot, ugyanakkor a nyűgöt civilisatioját méhében hordó reformátio elárasztotta hazánkat, mindenfelé uj életet, törhetlen erős vallásos hitet ébresztve, a tetőpontra ért depravatio helyébe a komoly erkölcsiség csiráit ültetve, s a következő kor uralkodó hatalmassága, a tudomány s műveltség számára mindenfelé kisebb-nagyobb erődöket, alsóbb és felsőbb iskolákat alapítva. Minél nagyobb volt a nemzeti rész, annál nagyobb tevékenységet fejt ki a reformátio a nemzet művelődése érdekében, — a mint e felől egy nem kevéssé elfogult katholikus író is kénytelen tansngot tenni,*) — és im a nemzet uj életre ébet temérdek szemvedésen, óriási küzdelmeken megy ugyan keresztül; leigázva marad ugyan még az ország nagy része, de a nemzeti érzület, s a haza felszabadítása iránti remény fel lett ébresztve, és nagyrészt épen azon főúri családok, melyek Mohács előtt önzésük és * Lásd Frankinak a hazai és külföldi iskolázás a 16-ik században — cimü munkáját.