Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-12 / 37. szám

az alkalom, a házasságnak szentségi rangra emeltetéséhez, hogy ez által mintegy isteni dicsfén­­nyel körülhálóztatva, a jogbitorlat további folya­matra is, papi kezekbe maradhasson. A zavar és pártos egyenetlenség következmé­nyeiben, a Tridenti zsinat üléseitől vártak orvos­latot. A házasságügy tárgyalása 1552, s majd 1563-ban vette kezdetét. A vita azon kérdés felett folyt: vajjon az egyház a szentséggé emelt házasság felbonthatására adhatja-e beleegyezését vagy nem ? Két pártra szakadván a zsinat, — midőn a kérdés megoldása már kétségesnek látszott, — C­a­millo Campeggi szerzetes egy uj tannal állott elő, nevezetesen : tagadta ugyan, hogy a házasság, mint szentség megsemmisíttethetnék, de azt vélte, hogy a házasság alapja, — mely csupán polgári szerződés, — s mint ilyen képezi alapját a sacra­mentomnak, tehát : az alap megsemmisít­hető. A zsinat azonban idejekorán felismerve e tan veszélyes oldalát,­­ azt visszaveti, és a házasság (mint szentségnek) felbonthatatlanságát kimondja. S igy a szabad szellem, melynek a zsinat tagjai közül oly számosan akadtak akkor szószólói, nemcsak tel­jesen elbukott, de a házasságügy dogmatikus oldala mellett a magyar főpapság által sürgetett papházasság is elvettetett 1). Midőn az állam és egyház jogos reményeiben ily váratlanul egyenlően csalatkozott, ki csodálja, hogy a kényszerűség elvi szakadást eredményezett! ? A uj egyház beismerve, hogy a házasság­ügy tel­jesen polgári alapon, kizárólag állami kezelést köve­tel , késznek nyilatkozott Luther és Kálvin értelmé­ben a házasságügyet teljesen az állam­ kezeibe tenni, csakis nemesítő, erkölcsi befolyását hagyni fel az egyház közegeinek. E felfogást bizonyítja Luther­­­ nek ama nyilatkozata, hogy­­ a házasságkötésnél mű­ködő pap, mint tanú, a j­ó r­e­n­d kedvéért az államot képviseli. A mig a Római egyház, a Jezsuiták s Olasz­­ püspökökben birt többséggel, megtartotta dogmaticus álláspontját, nem vette észre, hogy a dogma kül­alakján ha­gyo­tt nyilas helyt enged az ál­l­a­m jogainak érvényessége elismerésére. Azaz, mig egyfelől sacramentommá emelvén a házasságot, — szentségi alapján annak felbonthatóságát elveti, ad­dig másfelől a házasságkötés közegéül a papot s tanukat jelölvén, pusztán azon házasságot tartja semmisnek, mely e kellékeket nélkülözte, de mind e mellett azt még sem mondja ki, hogy a házasságot azon papnak kellene összeadni, ki előtt a házassági egybekelés szándéka kijelentetett. Ebből az „Egyház és Házasság" írója aztán azon következtetést vonja le, hogy az egyház is elismeri a polgári házasságot 1). A protestáns egyház tényleg is érvényesítvén a házasság fogalmához kötött gyakorlati nézeteit, je­lenben már nemcsak, hogy tényleg készül a lemon­dásra, de egyszersmind sürgetőleg lép fel, hogy a házasságü­gy kezelését kizárólag az állam — s mi­hamarább — vegye fel hatáskörébe. S e tekintetben ép ugy nem ejt sérelmet symbolicus könyvei tartal­mán, mint a házassági jogkört szabályzó irányesz­méken. Mert „legyen a gyakorlat bármilyen, mi­után a protestánsra nézve vallási tekintetben állandó törvény csak az lehet, a­mi a szt. Írásban meg van parancsolva, azt pedig az uj szövetség sehol nem kö­veteli, hogy a házasulókat okvetlenül a papnak kell összeadnia: nincs semmi ok, miért ne mondanák ki a protestánsok is, hogy a papi összeadás a törvényes és érvényes házasságnak nem nélkülözhetlen kelléke. Őket erre nézve symbolicus könyveik annál kevésbé kötik, mivel a szertartásokat, mint tisztán emberi intézményeket adiatoráknak tekintik, melyek a körül­ményekhez képest bármikor változtathatók, sőt e külső cselekvények különböző országokban és vidékeken különbözők lehetnek*, — mondja ismét a fentebb idézett mű szerzője. Hazánkban, az állam lehetőleg mindenkor cél­szerűen fogva fel állását, már a vegyes házasság kérdéseiben, mely több évtizedeken át valóságos ten­geri kígyója volt a társadalomnak, határozottan meg­mutatta, hogy képes életlenné tenni azon fegyvert, mely eddig öntestének vagdosására volt irányozva. S időközönkint a Carolina Resolutio; az edictum tole­rantiale; a lex religionalis; az 1844. III. t. c.; az 1848. XX. t. c. (az 1852. kiadott „nyiltparancs") előkésziték s annyira érlelték az ügyet, hogy az 1868. országgyűlés az LIII. és XLVIII. t. cik­keket, a korszükség jogos kívánalmainak megfelelőleg kifogástalanul megalkotja a törvényt. S mennyiben, a házasságügy reformja nálunk is kilátásba helyeztetetett, a tisztult felfogás s jog­ 1) Farkas : Egyház­történet II. k. 65. §. I *) Egyház és házasság. Irta egy pap 1870. 32. 56*

Next