Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1877-07-01 / 26. szám
így kénytelen beköszönteni egyházába: „mint egy, ez idő szerént legyőzött ügynek szolgája, egy vert hadnak katonája jövök hozzátok. Jövök, hogy képviselője legyek köztetek annak a legyőzött ügynek, hordjam kigúnyolt jelvényeit, hirdessek nektek korszerűtlen tanokat, ó világbeli tudományt, megvetett igét, hitet, melyet nem hinni általános." És az elundorító életbeli példák felhozása megrezzentette a jók lelkét, bizony mondom sokan felébredtek, hogy tenni, hatni kell! Ámde még nincs vége, meg szeretve tisztelt főmunkatárs uramnak is igen sokkal tartozom, mert bizony mondom, hogy az én kemény nyakamat, keményen verbeválta a szeretet szavaival, s midőn nagy becsű feleletének régi elmélkedéseit olvastam, sírt bennem a lélek . . . tíz év előtti eszméim, elrepült kedves ábrándjaim szálltak vissza hozzám ! úgy örültem nekik . . . jertek — mondók — lakjatok ismét szivemben, hisz ti voltatok azok, kik engem a papi pályára vezettetek, holott két más kecsegtető itt állt előttem, a kétszerkettő négy, s a ragyogó művészeté ! nem vagytok ti még most se előttem idegenek, hisz ha reggeli könyörgésre megyek, ott látom a templom oldalához támasztva a baltát, szekercét, ásót, kapát, hisz most oly kedvemre való nép közt élek, ki a bibliával, zsoltárral hóna alatt, nem adná oda hitét a világ minden kincséért! Hajh! kedves főmunkatárs uram! ne csodálkozzék, hogy az Isten igéje megkeseredett az én számban, és nem tudok többé wakefieldi pap lenni, kit a zsiványok kinevetnek, mégis prédikál, hanem úgy teszek mint a jelenkor legnagyobb ábrándozója, legnagyobb idealistája Lincoln: (igen elmésen lerajzolva egyik élclapban a fentebbi években) gyere csak édes fiam! — úgymond a rabszolgatartó délihez — halld csak! majd minő szép szent igéket fogok én neked olvasni ebből a bibliából ... ha pedig ide nem hallgatsz, úgy vágom a fejedhez a szent könyvet, hogy menten felfordulsz! ... És oda vágta, és meghalt hogy oda vágta ... de egy szenny-folt ismét letöröltetett az emberiség homlokáról ! Én nem tudom azt elfeledni soha, hogy gyerekkoromban nekünk még a római, görög, helvét és magyar hősöket állították fel tanulmányai; míg a mai időben a „délibábok hőse” kitűnő írójának modern zsiványságait bámulják sokan ifjaink közül, és bizony mondom hallottam midőn sajnálkozva emliték pgy e§T Straussberg, vagy a legközelebbi bécsi monstre-pör hősének elitéltetését! Engem elkeserít, elmérgesít az, ha látom, hogy a gonosz szárazon menekül, s épen azért nem tudom tűrni, ha a gonosz nő, ki gyermekét a trágyadomb oldalba ásta el, a proconsulok által — természetesen illendő és megkívántató prókátori segéllyel — bizonyítékok hiányában a gyermekvesztés ocsmány híne alól felmentetik, holott én a tény valódiságáról meggyőződvén, a bűnöst már becsukattam. Midőn látom, hogy a világ, az erkölcsök, napról-napra romlanak, bármit hirdessenek is a humanisták, idealisták! És mikor látom, hogy az erkölcsök megveszésének épen a humánus eszmék túlságba vitele s nem kellő helyen alkalmazása a legnagyobb okozója, bizony kénytelenítetem a tacticára gondolni, s olyan gyógyszert adni be a betegnek a minőt természete megkíván ! De menjünk tovább. Legközelebbi tételemet, azt t. i. hogy mi magyarokul sohse tudtunk még azon erkölcsi magaslatra emelkedni, hogy a magunk által hozott s királyunk által szentesített törvényeinket kellőképre speciálni és végrehajtani tudtuk volna. úgy hiszem a felhozott keserű példák által bebizonyítottam, és — bárki mit mondjon — még szeretve tisztelt főmunkatárs uram kitűnő felelete után is, sőt épen ez után, nem javulását, hanem veszedelmes sülyedését látom az erkölcsiségnek, és kegyetlenül tudok sajnálkozni, midőn a legkitűnőbb fők az idealismus szemüvegén át nézve a világot, tetemes javulással, a Krisztus országa terjedéséről beszélnek. Terjed ám : a Mammon, a Bóliás meg az Asztaróth országa ! Ugye, azt senki sem tagadhatja, hogy mind a polgári államnak, mind a ker. anyaszentegyháznak fő tényezője a boldog és vallásos család élet ?! S hogy vagyunk ezzel? Majd mondok példát: a Dráva mentén lakó catholicus horvát nép között — mióta az évenkénti rendszeres újoncozás életbe lépett s a fiuknak elébb 5 most 3 korosztály előtt nem szabad nősülni — egy borzasztó szokás jött divatba, anticipálták maguknak a házasságot, az apa kinézett 17 vagy 18 éves fiának egy lányt, valamelyik vásáron megvette neki az ajándék piros csizmát, egy éjszakán aztán — leányával egyetértve — a leányt ellopták, s az apa azt mondá fiának — ki eddig a dolognál semmit se tudott, mert őt nem is szükség értesíteni — nem itt a feleséged. A leány apja reggel megtudván