Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1880-10-10 / 41. szám
azt tartsuk igaznak, amit századokkal ezelőtt élt és nálunknál sokkal kevésbé művelt elődeink igazságnak tekintettek? s azokból egy jottát se legyen szabad levennünk vagy azokhoz hozzátennünk ? Nem, a protestáns egyház, melynek legelső dogmája a szabad vizsgálódás, a haladás, nem követelhet lelkészeitől sem vak engedelmességet a 16-ik században formulázott hitcikkek iránt. Sőt ellenkezőleg, a protestáns lelkésznek hivatalánál fogva az igazság kutatójának, a tévelygések ostorozójának, a gyarlóságok javítójának, egyszóval reformátornak kell lennie. Az egyháztan és egyházi, valláserkölcsi élet reformációja sohasem szűnhetik meg, folytonosan kell annak tartania, mert különben meg kellene szűnni a protestáns egyháznak is. A világ halad szüntelenül, a tudományt nem lehet bilincsekbe verni, annak vívmányait respectálnunk kell nekünk is. Vallási nézeteinket összhangzásba hozni az előrehaladott kor összes művelődésével : ez a mi feladatunk, erre kell törekednünk különösen nekünk protestáns lelkészeknek, kik kizárólag a vallással foglalkozunk, s a keresztyénség örök életadó eszméinek apostolai vagyunk. Más kérdés azonban, hogy mikép menjen végbe ez a reformáció ? mikép kell a protestáns lelkésznek a soha meg nem szűnő reformáció nagy munkáját végeznie. Könnyű munka volna ez, ha egyházunk tagjai csupa theologusok, a vallástudomány ismeretében csupa szakértők volnának. Akkor nem kellene egyéb, mint az egyes hittanok felől a nézeteket kicserélni, azoknak tartalmát nyilvánosan megvitatni, s az eredményt constatálva a hittanok módosításait, azoknak új formáit hivatalosan és törvényesen — egy zsinaton — megállapítani. Igaz, hogy például még így sem lehetne határozott eredményt elérni — ismerve a theologiai viták kifogyhatatlanságát, — de legalább meg lehetne kisérteni a dogmák reformját, s ha egyelőre csak féleredménnyel kellene is megelégednünk, lassan csak haladhatnánk s kihagyhatnék hitcikkeink közül vagy módosíthatnók azokat, melyek a jelenkori előre lehaladott bölcsészeti tudomány positív eredményeivel merőben ellenkeznek. Csakhogy egyetemes protestáns egyházunknak bizony csak csekély részét képezik szakértő theologusok. A nép maga, a hivők serege különösen a jelenkorban épen nem foglalkozik vallástudománnyal s nincs qualificálva arra, hogy a hittanok reformjához érvényesen hozzászóljon. Már pedig nálunk nem a papság — a clerus — képezi az egyházat, hanem a hívek serege, az egyetemes papság. A hívek nélkül nem lehet a legcsekélyebbet sem változtatni, módosítani a dogmákon, s hiábavaló minden reformátori igyekezet, mely a népet figyelmen kívül hagyja. Egy az autonóm protestáns egyház kebelében összehívott zsinat tehát épen nem volna képes a hittantételek szükséges reformját keresztülvinni. Hiú remény, protestáns zsinattól dogmareformot várni addig, míg a nép maga a mostaninál nagyobb érdeklődést nem tanúsít a vallási ügyek iránt. A nép — épen azért mert vallástudománnyal keveset foglalkozik — bizonyos mérvű vakbuzgósággal ragaszkodik a megállapított hittanokhoz, szentségtörésnek tekinti a legcsekélyebb kísérletet is, mely azoknak javítását célozza s ahelyett, hogy a reformátorok jó szándékú törekvéseit előmozdítaná, szentségtörőknek tekinti s elismerés helyett üldözi őket. Hiába, a nép mint mindenben, úgy különösen a vallás dolgában ellene van minden újításnak, javításnak. Íme Luther a nagy reformátor azt óhajtotta: vajha minden iratai a tűzben égnének el, s valószínűleg azért, mert félt, hogy iratait a tömeg megmásíthatlan szentírásnak fogja tekinteni s akadályozni fogja a folytonos haladást a Jézus szellemében, összhangzatban a míveltség haladásával. S csakugyan a lutheránusok — legalább a hívek nagy része — hallani sem akarnak a további javításról, megelégedvén a 16. században nyert eredményekkel. Szintúgy Zvingli és Kálvin követői reformáltnak nevezik és tekintik egyházukat, mintha a hitjavítás a 16. században egyszer mindenkorra befejeztetett volna, holott az ő egyházuk is nem annyira reformált, megjavított, mint inkább a reformáció terére lépett, a haladás, a folytonos javítás elvét valló egyház. S ha protestáns egyházunk szaktudósai és lelkészei a legszebb egyetértéssel keresztülvinnék is a dogmák reformját, azon vennék észre magukat, hogy nem volna egyház, mely a megjavított hitcikkeket magáénak vallaná, s ők mint nyájnélküli pásztorok gyönyörködhetnének a szerencsésen keresztülvitt reformációban, de szomorúsággal szemlélnék az egyház meg- vagy feloszlását. S ez épen a mi bajunk. Reformál-