Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-10 / 41. szám

128G 1285 alatt állott mint a scholastika, csak más alakban érvényesült az reá nézve. Az egyháznak reformátiója a keresztyén népek életének valódi igazi megújulása általában nem volt elérhető tisztán tudományos úton, hanem csakis a lelkiismeretek felszabadítása s a Krisztushoz való vezetése, főleg pedig a szabad isteni kegyelemről tanúskodó ige utján. A reformátio legmélyebb impulsusa eszerint nem intelectualis, hanem tisztéin vallásos-erkölcsi, a mint az már a Luther-féle thesisekben 1517. ok­t. 31-ikéről ki van fejezve. Az első s a hat­vankettedik tétel világosan hangsúlyozza a meg­térésnek igazi szükségét, s azt, hogy az evangyé­liom az egyháznak legdrágább kincse. Joggal tétetett ennek alapján később összehasonlítás az evangyéliom s a 16-ik századbeli reformátió kö­zös kiindulási pontjára nézve, mert úgy az új szövetség mint a reformátió mindkettő, prédiká­tiója azzal kezdődött térjetek meg!II: II. Ezen fejtegetésekből kitűnik, hogy a protes­tántismus elve nem pusztán negatív elv, a mint azt római és rationalistikus részről egyaránt állít­ják, mintha tehát a protestántismus kizárólag a pápai s általában minden egyházi tekintélynek lerázásában és elvetésében állana. De mind kitűnik, hogy a protestántismusnak egyszers­positiv elve sem veendő pusztán általánosságban, mintha a reformátió célja — a mint azt gyakran kiemel­ték — csakis az egyénnek a hierarchiai közben­járó­ egyház tekintélye alóli felszabadításában, szóval a vallásos-erkölcsi öntudat autonómiájában állana. Oly autonómiának hatalmas mozgalmaiban bizonyára nem volt hiány a reformátió korszaká­ban, azonban a reformátiónál az üdvnek igazi útjáról s általában a helyes evagyéliomszerű üdv­közvetitésről van szó. A protestántismus tagad ugyan minden olyan tekintélyt a hit dolgában, mely külső hatalommal a szellemeket és lelkiisme­reteket meg akarja kötni; hiszen nevét is az evan­gyélmi rendek protestátiója által nyerte az 1529. ápr. 19-iki speieri országgyűlés határozata ellen, a melyben a puszta szavazattöbbség által hozott bármely határozatot a hit dolgában elveti s azon sarkalatos alapelvet mondotta ki, hogy az istennek tiszteletét és lelkünknek örök üdvét illető dolog­ban kiki maga felelős az Isten előtt. Csakhogy ezen protestálás a keresztyén lelkiismeretnek reactió­­jában gyökerezik a ferde üdvközvetítés ellen, neve­zetesen az ellen irányul, hogy a hívő keresztyén s annak megváltója közé az egyház uralma lé­pett, mintha a hívő léleknek közössége Krisztus­sal egy hierarchiai hitcikknek engedelmes elfoga­dásától vagy egy egyházi rendeletnek gépies törvényszerű teljesítésétől függne. A protestántis­mus tiltakozása az evangyéliom positiv alapján áll, a mint az a maga eredeti tisztaságában az Írásban foglaltatik, s a mely tiszta evangyéliom minden egyházi hagyománynak zsinórmétéke és próbaköve. A protestántismus nem azért szaba­dítja föl a hívő keresztyént a hierarchia zsarnok­sága alól, hogy a tan bármely változásának ki­tegye, s a természetes embernek önkényének alá­vesse, hanem hogy a Krisztus s az ő életteljes igéje által az istenfiúságnak szabadságára vezesse. Az öntudatnak autonómiája, melyet az evangyélmi protestántismus hangsúlyoz, a hitben a Krisztussal mint megváltóval egyesített embernek suverán öntu­data, a melyben a nagy apostol a rómaikhoz irott levélben (8. 33 s köv.) fölkiált: ^kicsoda vádolja az Istennek választottait? Az Isten az, a ki megigazít stb/ Az evangyélmi prot. szabadság ,a keresztyén embernek szabadság­a*, melyet Luther már 1520-ban proklamált, vagyis azon szabad­ság, mely a hit és szeretetben áll, s a melylyel a keresztyén ember diadalmaskodik az Istennel az imában. A személyes üdvközösségnek helyreállítása az Istennel a Krisztusban: ebben áll az evangyélmi protestántismus főfeladata. Tudjuk, hogy a kö­zépkori katholicismus az Isten, a Krisztus s az egyes hívő közé a hierarchiai egyházat állította, mely az egyesnek üdvét biztosítja. Ezen válasz­falat ledöntötte a protestántismus, s helyére az önnálló személyes üdvbizonyossé­g lépett, még pedig egyrészt megigazulás alakjában a lutheri, másrészt a praedestinátió alakjában a református egyházban. Az egyesnek üdve e szerint az isteni kegyelemre ál­lapított, s ezzel kilépett a papi egyház közbenjárói tisztéből s a mágikus sákramentomok is eltűntek. Egy vallásos-erkölcsi elv, t. i. az egyes hívőnek köz­vetlen üdvbizonyossága a reformátió s ennél fogva positiv valami. Ez képezte Luther theológiájának és életének központját, s ez nevezhető­­ anyagi elve helyett a protestántismus alaptanának. S mivel a protestántismus az üdvnek ismeretét és igazságát csak az Írásból meríti, azért szokásos az írás egyetlen tekintélyéről szóló tant a pro­testántismus valaki elvének­ nevezni. Mindkét elvnek kölcsönös vonatkozása kitűnik a mondot­takból. Az üdvtapasztalat alapján, melyben az Írásban foglalt isteni ige üdvözítőnek nyilvánul, jöttek a reformátorok arra, hogy az írás tekin­télyét, melyet az uralkodó egyház megtagadott, helyreállítsák, s azt az igazság megismerésére nézve normának tartsák. Az irás elve eszerint a protestántismusnak constitutiv elve ugyan, de mégis a levezetés alakjában, a mint a történeti fejlődés menete is igazolja, a­mely szerint az irás­elve követte a megigazodás elvét. Már Luthernek 62. tétele az evangyéliomról, mint az egyház leg-

Next