Protestáns egyházi és iskolai lapok – 56. évfolyam – 1913.

1913-01-05 / 1. szám

teendők sorát. A távoli czélok ideálizmusa s az abból folyó kötelességek alkalmi reálizmusa adja meg életünk­nek a valószerűség és eszményiség ikerértékét. Tekintsünk végig a czéltalanul bolyongó emberek sokaságán és a kicsiny czélokért tülekedő intézményeken s tanuljuk meg magunk és intézményeink számára a nagy czélért való életet! És pedig a nagy czélokat helyes eszközökkel való­sító életet. A czél nem szentesíti az eszközöket. A ezél csak szent, nemes, méltó eszközöket követel. Az eszköz legyen egystílusú a czéllal. Jézusi czélt csak jézusi esz­közökkel lehet elérni, sőt egyáltalában szolgálni is. Az eszköz legyen alkalomszerű és korszerű. A keleti és középkori alamizsnával nem lehet megoldani a modern szocziális kérdést. A lelket nem lehet kultúrával bol­dogítani, a léleknek Istenre van szüksége. A keresztyén­ség puszta egyházi formákkal sohasem hódítja meg a modern világot. Az eszközöknek a czélhoz mért ideáliz­musa s a sajátos feladathoz alkalmazott reálizmusa viszi az életet a czél felé. A czél adja az életnek a nagystílűséget, az eszköz pedig a stílszerűséget, a kettő együtt a tervszerűséget s az értéket. A sok tervszerűtlen, kapkodó modern embernek mu­tassuk meg a tervszerű keresztyén élet szépségét! Mai egyházainkban és társadalmunkban igyekezzünk érvé­nyesíteni azt, a mit Fairbairn a keresztyénség műépíté­szed erejének nevez ! Legközelebbről pedig ezzel építsük meg tervszerű életünknek legújabb évét! V. J. Boldog újévet! Mi csak most fejezhetjük ki e helyen ezt a jó kívánságot, a mely a közelmúlt napokban százezrek aj­kairól sablonosan és sokszor minden értelem és jelen­tőség nélkül hangzott el. Boldog új esztendőt kívánunk természetesen első sorban mindazoknak, a kik lapunkat kezükbe veszik és elolvasásra méltatják. Nem veheti tőlünk senki szerény­telenségnek, ha mondjuk, hogy lapunknak eszményi tö­rekvése az, hogy legyen benne valami olyan, a minek megszívlelése olvasóink, barátaink életét szebbé és bol­dogabbá teheti. Hiszen egy ev. keresztyén lapnak kell, hogy ideáljai legyenek, kell, hogy az élet poros és sáros országútjai mellett meglássa és megtalálja azokat az úta­kat, a melyek tekintetét és lépteit a magasságok felé vezetik és hogy legjobb tehetsége szerint reámutasson ezekre azok előtt, a kik önkéntes elhatározásból, az ál­tala képviselt ügy és eszmék iránti érdeklődésből és szere­tetből köréje sereglenek. És legyen szabad reámutatnunk ez alkalommal arra is, hogy egy ev. keresztyén lapban kell, hogy legyen valami abból az igazi prófétai látásokat látó lélekből, a mely onnan az Isten által kijelölt ma­gaslatról teljesíti őrállói tisztét és figyeli meg az egyéni, társadalmi, egyházi élet jelenségeit. Újévi jókívánságunk tehát ily szempontból nemcsak olvasóinknak, hanem közintézményeinknek és ezek között különösen azoknak szólnak, a melyek szívünkhöz oly közel állanak. Egyházunknak, emi/aszentegyliázunknak ! Valami ki­mondhatlan szépséges szó ez a mi édes magyar nyel­vünkön. A szeretet, hűség, engedelmesség, áldozat, leg­szentebb eszméi és fogalmai, mind valami gyúpontban egyesülnek ebben a szóban, a mellyel az atyák oly ta­lálóan jelölték meg mindazt, a mi az egyházat a leg­nagyobb értékek között oly fenséges magasságra helyezi. És a mi magyar ref. anyaszentegyházunk ! így még két­szeresen drága e név, mert oly intézményt jelent, a melynek jóléte, ereje, boldogsága nem lehet közönyös még azon kívül állók előtt sem, a kik legalább az aláhúzott jelzőnek jelentőségét és horderejét igazán megértik. A mi magyar ref. anyaszentegyházunknak kívánunk gyermeki szeretettel és hódolattal boldog és jobb újesz­tendőt ezen a helyen ! És midőn ezt tesszük, nem lehet felednünk, hogy a mi anyaszentegyházunk is sokáig Mater dolorosa volt. Szívét évszázadokon át annyi sok éles kard járta át. Hát most? Az anya akkor boldog, ha gyermekei boldogságát látja. „Nincs nagyobb örö­möm, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az igaz­ságban járnak" hangzik felénk a jó anya intő szava. És az egyház csak egy Igazságot ismer. Azt, a ki az igazság, a ki a szeretet, békesség és igaz boldogság Fejedelme. Kritizálni, kicsinyíteni az egyházat? Hálát­lanság és kegyeletlenség. Az egyház, az anya nem bol­dog ; vannak fogyatkozásai, sebei ? A hűtlen, a hálát­lan gyermekek miatt hordozza magán a Krisztusnak stig­matáit. A közönyösek, csúfolódók, az Igazságnak hátat fordítók szereznek az egyháznak sok nehéz keserűséget, azok, a kik elpazarolják azokat a kincseket, a melyeket nekik hűséggel ós szeretettel felajánl. Kell, hogy az egyházra boldogabb, jobb idők kö­vetkezzenek ! Nem siránkozunk, jajgatunk helyzete és erőtlenségei felett. Tudjuk, hogy Isten feljebb cseleked­hetik a mi reménységeinknél. Nincs is okunk kétséges­kedni, kishitüsködni. Ha gondolatban visszaszállunk év­tizedekkel vagy épen egy századdal és összemérjük a mostani állapotot az akkoriakkal, hálát kell adnunk azért a megsegítésért, a melyben egyházunknak része volt és azokért a jogosult reménységekért, a melyek biz­tatóan szólnak hozzánk a jobb jövendő felől. És azután gondolunk itt az év kezdetén azokra az építő és lelkeket egyesítő munkákra, a melyek egyhá­zunk kebelében az utóbbi években megindultak. A ma­gyar ref. egyházban, a mely fájdalom, ma sem heverte ki a „százados különállás" szülte széttagoltság keserves, bénító hatásait, szükség van nemcsak minél szorosabb szervezeti egységre, hanem olyan benső, Lélekből fakadó munkákra, a melyek a lelkeket egymáshoz közelebb hozzák. A nyugati evangéliumi protestáns egyházak szét­tagolt szervezkedésükben már rég belátták ennek szük­ségességét. íme, hogy csak kettőre mutassak reá: az

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék