Provincia, 2000 (1. évfolyam, 2-7. szám)

2000-05-01 / 2. szám

PROVINCIA 2000. május Folytatás az l. oldalról Egyedül a nacionalizmus elégítheti ki az elismertség iránti igényt anélkül, hogy előtte megvalósítaná a szubjektum auto­nómiáját. A nacionalizmus tehát annak „hiteles” módja, ahogyan összeegyeztetjük önmagunk elismertetését a mások kizárásával“. A nacionalizmus így ama ambíció hiá­ nyaként jelenik meg, mely egyébként ah­hoz szükséges, hogy az államtól függetle­nül valósuljon meg a különbözőség elismerésében és a polgári szolidaritásban megnyilvánuló elemi társadalmi kapcso­lat. Mert a románok számára az állam közjoga nem azt fejezi ki, hogy a politikai közösség miként szervezi meg és működ­teti a politikai hatalmat. Ellenkezőleg, az állam a nemzeti közösség egységes, oszt­hatatlan és messianisztikus ideálját fejezi ki. Leszámítva az 1948 és 1965 közé eső rövid időszakot, a modern korban s nap­jainkban a románok nagy többsége szá­mára az állam - függetlenül a pillanatnyi­lag őt képviselők politikai hovatartozásától - nemzeti vagyontárgy. A román állam, úgy tűnik, soha nem volt igazából politikai vita tárgya, soha nem viselte pártoskodó döntések bélyegét. A mindenkori román elitek szemében az állam - függetlenül a hatalom birtoko­sainak ideológiai hovatartozásától - a nemzet transzcendenciáját fejezi ki. A nemzet letéteményeseként pedig a román állam csakis egységes és centralizált ál­lamként gondolható el. Mert ő szervezte meg a nemzetet mind 1859-ben mind 1918-19-ben, felszámolva a kulturális sa­játosságokat, a helyi politikai-jogi hagyo­mányokat egy jakobinus típusú közigazga­tási rendszer javára, amely elvből elutasítja a történelmi tartományok önkormányza­tának bármilyen lehetőségét, és bármilyen más - családokat, helyi közösségeket és kisebbségi csoportokat megillető - auto­nómiát az oktatás, az egészségügy vagy a gazdasági vállalkozás területén. De kinek volna bátorsága kiállni a teljes decentrali­záció és helyi autonómia mellett, a helyi közösségek és kisebbségi csoportok álla­mi hatáskörök elé helyezhető saját jogkö­rei mellett, anélkül, hogy ne idézné fel a „magyar szeparatizmus” veszélyének tel­jes spektrumát? Ezt tette Iuliu Maniu 1935-ben a Parasztpárt programjának váz­latához fűzött megjegyzéseiben, de ezt is inkább csak azért, hogy vitatkozhasson az 1923-as alkotmánnyal, és ő is csupán olyan „helyi regionális autonómia” mel­lett állt ki, amely a megyék számának csökkentését tűzte célul 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 1. Ugyanezt tette sokkal kidolgozottabb formában Romul Boila az 1931-ben közzétett alkotmányter­vezetében­“. Az erdélyi jogász a decentrali­zálás védelmében elmondott beszédében a túlzó nemzetállamiságot bírálta, és a de­mokrácia alapkívánalmából indult ki: ab­ból, hogy a polgárok minél szélesebb és minél közvetlenebb részvétele az állam életében csak egy ilyen radikálisan decent­ralizált államban lehetséges; csak ott, ahol a tartományok törvényhozói autonómiá­val rendelkeznek, „erősítheti a részvétel a szolidaritást” és „adhat polgári méltóság­tudatot”­. Boila alighanem egyike azon kevés román alkotmányjogásznak és politikusnak, aki számára „a román államalkotó nemzeten a román állampol­gárok összességét kell értenünk, nemzeti­ségüktől, nyelvüktől és vallásuktól függetlenül”12. Természetszerű, hogy­ abban az állam­ban, melynek kohéziós ereje etnikai-nyel­vi természetű, és amely makacsul elutasít minden másfajta közösségi összetartozást teremtő politikai mechanizmust, egy ilyen álláspont elszigetelt maradt, következmé­nyek nélkül. Mert a román elitek elsőren­dű politikai célja továbbra is az egyedül le­hetséges társadalmi köteléknek, a nemzetinek az erősítése. A közösséghez tartozást (membership), mint az elsődle­ges - megosztható - társadalmi javak 13 egyikét, a románok etnikai értelemben fogják fel. Mindaddig, míg az alkotmány az államot „nemzetiként” határozza meg, a más, nem többségi etnikumhoz tartozó ál­lampolgárok - minden jogi garancia elle­nére -, állam nélküli személyeknek (stateless persons) számítanak". A de­mokratikus eljárások fenntartása önma­gában nem elégséges feltétele annak, hogy arra bátorítsa az ilyen személyeket, hogy az állam részének érezzék magukat, és részt vegyenek a nemzet életében - nem elégséges mindaddig, míg a demokrácia nem párosul az állam igazságos alapokra való helyezésével (rightfulness) A jogál­lamnak igazságos államnak kell lennie. Valóban, a román alkotmány szerint „a nemzeti szuverenitás a román nép saját­ja” (2. szakasz, 1. bekezdés), és „az állam alapja a román nép egysége” (4. szakasz, 1. bekezdés). Viszont „Románia az összes állampolgárainak közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai ere­dettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véle­ménytől, politikai hovatartozástól, vagyon­tól vagy társadalmi eredettől függetlenül” (4. szakasz, 2. bekezdés). Úgy tűnik, a szöveg két, nem éppen azo­nos jelentésű fogalomra alapoz: az egyik a román nép, amelyet az egység jellemez, amely a nemzeti szuverenitás birtokosa, az állam alapja, a másik pedig a román ál­lampolgárok összessége, azoké, akiknek Románia közös hazájuk, s akik egyenlő jogállásúak, etnikai, felekezeti vagy politi­kai hovatartozásuktól függetlenül. Hogy a román nép az Alkotmányozó Gyűlés szerint etnikai jellegű, organikus fo­galom, bizonyítja a 7. szakasz is, amely „az ország határain kívül élő románokról” be­szél, arról, hogy7 15 az állam fellép „etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk meg­tartásáért, fejlesztéséért és kifejezéséért“. Ugyanezeket a szavakat használja az előző szakasz, amely a „nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekről” rendelkezik (az ál­lampolgár kifejezést, aligha véletlenül, ke­rüli e megfogalmazás), akik szintén rendel­keznek az „etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásához, fejlesz­téséhez és kifejezéséhez” való jogukkal. Az alkotmány tehát a politikai alanyok három kategóriáját különbözteti meg: a román népet (mely egységes, szuverén, et­nikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás­sal rendelkezik), a román állampolgáro­kat (akiknek a jogait, szabadságjogait és kötelezettségeit törvények írják elő) és nemzeti kisebbségekhez tartozó személye­ket (akik szintén sajátos identitással ren­delkeznek). A román állampolgárokat a jogok és kötelezettségek nézőpontjából ha­tározza meg, miközben a román népet és a nemzeti kisebbségeket etnikai, kulturá­lis, nyelvi és vallási identitásuk alapján. Röviden azt lehetne mondani, hogy az 1991-es alkotmány szellemében a román állampolgárnak nevezett jogi produktum kétféle nyersanyagból készül; egyrészt a román népből, melynek etnikai identitá­sa egységes, másrészt olyan személyekből, akik kisebbségi etnikai identitással rendel­keznek. A román nemzet ezzel etnikai és nem polgári értelmezést kap, amint azt egyébként az alkotmány szóhasználata maga is sugallja. Másrészt - az 5. szakasz 2. bekezdésének megfelelően - a román állampolgárságot nem lehet attól megvon­ni, aki azt születésénél fogva szerezte meg. A román nemzet tagjai tehát nem mások, mint - hogy Shaftesbury herceg ironikus, az ország és a társadalom iránt rajongó angol kortársaira használt szavait idézzük - egyfajta „gombák“, melyek arra ítéltet­tek, hogy együttéljenek azzal a szerves anyaggal, amelyből kifejlődtek 16. A román alkotmányból kihámozható ál­lampolgárság-felfogás közösségi természe­tű, mely a jus sanguinisből és a prepoli­tikai társadalmi viszonyokból ered 17. Az 50. szakasz 1. bekezdése minden állampolgár számára „szent jellegű” kötelezettségként írja elő az „ország iránti hűséget“, miköz­ben az alkotmány tiszteletben tartása csu­pán „kötelező” (51. szakasz). Más szavak­kal, amikor az országról beszél, az alkotmány nem csupán prepolitikai felfo­gásmódot jelenít meg a nemzetről, hanem egy jog előttit is. Mert mit jelenthetnek a pozitív jog formalizált nyelvén olyan sza­vak, mint ország vagy szent? Minthogy a románokat a nyelvi vagy vér­ségi kötelékeken kívül semmi sem kap­csolja össze, meglehetős érzékenységgel reagálnak mindenféle másságra vagy az olyan környezetre, amelyben vitathatóvá válik annak a szerves anyagnak a tartóssá­ga, amelyből nemzetüket gyúrták. Bármi­lyen paradoxnak tűnjön is, a románok - jellemző módon - még a legegyszerűbb emberi szolidaritási gesztusokra is képte­lenek, viszont minden lehetséges alkalom­mal kimutatják nemzetük iránti szolidari­tásukat. A paradoxon azonban csak látszólagos, mert a nemzeti szolidaritás, az egyazon nemzethez tartozás érzése a „készen adott” értékek közé tartozik: nem követel meg semmilyen személyes választást vagy erőfeszítést. Az emberi szolidaritás viszont olyan érték, amelyet mindenkinek külön, önmagában kell megtapasztalnia és kiala­kítania. Az emberi szolidaritás megkövete­li, hogy időt fordítsunk a másság megis­merésére, arra, hogy hasznosak legyünk a körülöttünk élők számára, választást kö­vetel a személyes és az általánosabb érde­kek között. Reflexív elmélyü­ltséget, felelős­séget, cselekvést, önzetlenséget és elkötelezettséget feltételez, sőt, egyes ese­tekben még áldozathozatalt is. A nemzeti szolidaritás viszont csupán a hangerőt kö­veteli meg s azt, hogy szenvedélyes eluta­sításba részesüljön minden, ami mások helyzetének mérlegelését jelentheti. Másrészt a „nemzeti érdek” fogalma jo­gilag éppen olyan értelmezhetetlen, mint az országé, s csak akkor válik a poltikai be­szédmód visszatérő kifejezésévé, ha az et­nikai nemzet veszélyben van, vagy úgy tű­nik, hogy veszélyben van. E kifejezést a két világháború között ritkán használták, de meglehetős gyakorisággal fordult elő Antonescu marsall beszédeiben és írott szövegeiben. A nemzeti érdekre való sűrű hivatkozás a kilencvenes években vált is­mét megfigyelhetővé a magyar egyetem, il­letve Koszovó kérdésének kapcsán. Romá­niában a nemzeti érdeket általában a külpolitikával társítják, és ennek mintegy sajátos eseteként történik az, hogy a ro­mán államban élő etnikai, vallási vagy más természetű kisebbségek kérdését „külpolitikailag" kezelik. Viszont az lenne a helyes, ha a nemzeti érdekben aszerint artikulálódna, hogy a románok miképpen készülnek az állampolgárokként való együttélésre. Azonban a posztkommunista Románi­ában az 1991-es alkotmányos rendezés tárgya az állam volt, és nem az állampol­gár. Az alkotmány szerint Románia nem polgárok közössége, azaz nem republika, hanem olyan állam, amelynek éltető - szerves és etnikai - táptalaja maga a ro­mán nép. Az átmenet román államának eme konstrukciós hibája a következő­képpen írható le: intézményi felépített­­sége reprezentatív jellegű, de hiányzik az az intézmény, amelyet ennek az épít­ménynek képviselnie kellene: az állam­polgár. Vagyis a demokratikus képviselet­nek nincsen tárgya. Mindezek következtében az 1989-es de­cemberi forradalmat a románok nem az államiság, hanem csupán az egyszemélyi diktatúra és a kommunista ideológia bu­kásaként élték meg. Romániában az álla­mot ma is a nemzet történelmi megalko­tójaként és jogi szavatolójaként csodálják, akárcsak a múlt században. Az állam e mi­nőségének pedig mintegy kötelező velejá­rója, hogy csakis szigorúan központosított és bürokratikus lehet, az egyetlen és ural­kodó kultúra hitelességének fegyőre. Eb­ben a légkörben azonban a polgárok kü­lönböző identitásának, a kulturális sokféleségnek semmi esélye sincs arra, hogy a társadalom politikai céllá váljon. Más­képp fogalmazva: mindaddig, amíg adott számunkra a nép, nem kell társadalom is. 1. Vö. OFFE, Claus: Varieties of Transi­tion. The East German and East European Experience, The MIT Press, Cambridge, Mass., 1997, pp. 32-33-2. LASSWELL, Harold D.: Politics. Who Gets What, When, How, Peter Smith, New York, 1950. 3. Idézi CORNEA, Paul: Originile romantismului romänesc. Spiritul public, miscarea ideilor si literatura hitre 1780- 1840, Minerva, Bucuresti, 1972, p. 208. 4. BÄLCESCU, Nicolae: Mersul revolutiei ín istoria romänilor, in IDEM, Opere, ed. Gh. Zane, 1/2, Bucuresti, 1940, p. 107. 5. IDEM, Manualul bunului roman, in IDEM, Opere alese, I, Bucuresti, I960, p. I960, p. 328. 6. BOCHMANN, Klaus: Der politisch­soziale Wortschatz des Rumänischen von 1821 bis 1850, Berlin, 1979, p. 36. 7. Ld GEORGESCU, Vlad: Istoria ideilor politice románesti (1369-1878), Mün­chen, 1987, pp. 323-327. 8. A kulturális identitás és a liberális ál­lam viszonyáról Id TAYLOR, Charles: Mul­­­ ticulturalism and «the Politics of Recogni­tion», Princeton University Press, Princeton, N.J., 1992. 9. STAN, Apostol: Iuliu Maniu. Natio­nalism si democratic. Biográfra unui mare roman, Bucuresti, 1997, p. 285. 10. BOILÄ, Romul: Studiu asupra reor­­ganizárii statului roman Tntregit. Cuprinde un anteproiect de constitute cu o scurtä expunere de motive, Cluj, 1931. A szöveg­ re Molnár Gusztáv hívta fel a figyelmemet. 11. Uo., 11.old. 12. Uo., 12.old. 13. WALZER, Michael: Spheres of Jus­­ tice. A Defense of Pluralism and Equality, Basic Books, New York, 1983, pp. 31-32. 14. Uo. 15. A. DAHL, Robert: Democracy and Its Critics, Yale University Press, New Haven, 1989, p. 207. 16. Idézi GREENFELD, Liah: National­ism. Five Roads to Modernity, Harvard University Press, Cambridge, Mass., and London, 1992, p. 400. 17. K. PREUSS, Ulrich: Patterns of Con­stitutional Evolution and Change in East­ern Europe, in: Joachim Jens HESSE, Nevil JOHNSON (eds), Constitutional Policy and Change in Europe, Oxford and New York, 1995, pp. 116-118. Fordította: BAKK MIKLÓS ( Állam­reform? Daniel Barbu Állampolgárság és nemzetállam Albert Dürer: Nemesis I reprodukció)

Next