Provincia, 2001 (2. évfolyam, 3-12. szám)

2001-03-01 / 3. szám

Gabriel ANDREESCU A föderatív Európa fogalmáról A davosi tanácskozáson olyan vitára került sor, amelynek tétjét kevesen értették meg. A bolgár elnök egy radikális javaslatot tett, amely váratla­nul érte a vendéglátókat. Petar Sztojanov azt kérte az Európai Unió tag­államaitól, hogy 2004-ben fogadják el az összes tagjelölt állam politikai integrációját, s a gazdasági struktúrákba való betagozódásra csak ezt követően kerüljön sor, a feltételeknek való megfelelés függvényében. A javaslat nem volt kellően kidolgozva, előterjesztése pedig a lehető legalacsonyabb színvonalúnak bizonyult. A vendéglátók úgy érezték, provokálják őket, Günter Verheugen pedig diplomatikus választ adott: „szerintem a javaslat későn érkezett, mivel (...) nem tudjuk megvál­toztatni a játékszabályokat". Amire azonban a bolgárok kísérletet tettek, az az Európai Unió logi­kájának az alapoktól való újragondolása. Miután az európai egység megalkotása kezdetben egy lényegében politikai célt - a kontinens bé­kéjének biztosítását - tűzte maga elé, utóbb a funkcionális szervezés elve mentén alakult, amit David Mu­rany még a negyvenes évek elején leírt. A folyamat sikeresnek bizonyult. A funkcionális logika tartalékai azonban kimerülőben vannak. A döntések és procedúrák olyan zuha­­tagát eredményezte, amely már elviselhetetlen teherré vált az Unió fej­lődése szempontjából. A bürokraták és technokraták együttes súlya kezdi szétzúzni az eredeti tervet. Az új kihívások közepette - összeom­lott a szovjet birodalom, az Unión kívül a bővítést, belül pedig az elmé­lyítést követelik - új politikai akaratra van szükség. A gazdasági jólét közvetlen célját kellene meghaladni, egy magasabb célt jelentő terv ér­dekében. A kérdés akuttá vált azon országok esetében, amelyek EU-integrá­­ciós törekvései nyilvánvaló ellentétbe kerültek versenyképességükkel. Ezen országok - elsősorban Bulgária és Románia - számára az euró­pai integrációs folyamathoz való csatlakozás jelentősége történelmi léptékű. Amilyen mértékben biztosítják politikai, gazdasági és kultu­rális elitjeik az integrációt, olyan mértékben van - évtizedekben vagy évszázadokban mérhető - jövője a határaikon belül élő lakosságnak. Bulgária és Románia félelmei mások félelmeivel találkoznak. Mi lesz mégis Ukrajna jövője? És mi a Moldova Köztársaságé? Az is nagyon valószínű, hogy hamarosan kimerül az integráció energiaforrása. A csatlakozási folyamatba bekapcsolódott államok befogadásának súlya nemcsak az erőforrások szempontjából érződik, hanem pszichológiai­lag is. A globalizációs jelenség is az Európai Unió marginalizációjának irányába hat, mert olyan gazdasági térségről van szó, melynek munka­erőpiaca kevéssé rugalmas, fogyasztói piacként pedig behatárolt. Mindez kedvező környezetet eredményezhet a belső szétesés folyama­tának beindulásához. Bulgária, megfogalmazva azt, hogy a politikai integrációnak a gaz­dasági előtt kell járnia, az EU-bővítés logikáját akarta Davosban felborí­tani. Románia még Bulgáriánál is érdekeltebb abban, hog­y ebbe az irányba tekintsen. A német kereszténydemokrata körökhöz közel álló, Die Welt által nemrégiben kirobbantott botrány, amely törölte Románi­át az EU-bővítésre vonatkozó előrejelzésekből, jól mutatja, hogy van okunk törődni a jövő Európájának tervével. A bolgár javaslat logikai végiggondolása egy Európai Föderációra vo­natkozó álláspontot jelent, amely a jelenlegi integráció folyamatának meghosszabbításaként képzelhető el. Az EU jelenlegi határainak maxi­mális - megvalósítható - kiterjesztésével létrejövő Európai Föderáció olyan szervezet megteremtését jelenti, amely képes megvédeni, elmé­lyíteni és támogatni - a globalizációs kontextusban - azt az emberi léte­zésmódot, amelyet Európa modellnek tekint. E logika egyszerű sémája: egy föderatív típusú szövetség azonnali megvalósítása mindazon euró­pai államok részvételével, amelyek rokonszenveznek e tervvel. A föde­ráció különböző alrendszereihez (az eurózónához stb.) való csatlako­zásra viszont csak később kerülne sor, a sajátos feltételek teljesülésével. Daniel Vighi A Nemzeti Liberális Párt kongresszusa -elvek és távlatok között ♦ 2. oldal Szegedi Edit A premodern Kolozsvár ♦ 3. oldal Magyari-Vincze Enikő A kolozsvári egyetem és az etnikai határvonalak átlépésének esélyei ♦ 3. oldal Szász Alpár Zoltán A demokrácia modelljei Romániában - esélyek és realitások ♦ 4. oldal Mihaela Grancea Etnokulturális sztereotípiák a historiográfiában ♦ 6. oldal Ovidiu Pech­an Az erdélyi múlt és a szintéziséhség ♦ 7. oldal Harald Roth Próbálkozzunk „Erdély kultúrtörténetével" ♦ 8. oldal Csetri Elek Történetírás és politika ♦ 8. oldal Lucian Nastase Erdély történetéért ♦ 9. oldal Pál Judit Etnocentrikus szemlélet ♦ 9. oldal Ipán Drágán Figyelemre méltó megvalósítások ♦ 9. oldal Szász Zoltán A harmónia terrorja ♦ 10. oldal Daniel Barbu A történetírás és a nemzeti hovatartozás viszonya ♦ 10. oldal Jakó Klára Tudomány vagy a politika szolgálata 4 10. oldal Ovidiu Ghitta A kölcsönös bizalmatlanság salakja ♦ 11. oldal Tónk Sándor Az elemzés hiánya ♦ 11. oldal Demény Lajos Párbeszédhiány ♦ 12. oldal Cosmin Rusu A szegregáció fennmarad ♦ 12. oldal Egyed Ákos A történeti források reális forrásértékének felértékelése ♦ 12. oldal Radu Márza Az erdélyi maják története ♦ 13. oldal Toader Nicoara Előítéletek nélkül ♦ 13. oldal Doru Radosav „Pium desiderium" ♦ 13. oldal Jacques Lévy Vertikális és horizontális föderalitás ♦ 14. oldal Kelemen Attila A poszt-posztmodernek ♦ 16. oldal AI. Cistelecan Két „kulturális" fabula ♦ 16. oldal Ágoston Hugó Bukarest mint provincia ♦ 16. oldal Az elmúlt évtized nem csökkentette, inkább felerősítette önazonosságunk komplexusait .Arra lenne szükség, hogy 2006 körül az Európai Unió tervezői meg­hozzák a döntést az Unió radikális reformjáról: az Európai Föderáció­ról. Hogy ez lehetséges legyen, Európa lakóinak a terv megértéséhez és elfogadásához néhány év felkészítésre lenne szükségük. Nos, ezért kell a föderatív Európa eszméjének egy-két év alatt körvonalazódnia s két­­három év alatt a politikai szereplők munkaasztalára, valamint az euró­pai közvélemény vitafórumaira kerülnie. Melyik az a „kontinens”, amellyel azonosulhat az Európai Unió? Me­lyek azok a­­ történelmi dimenziójú - európai határok, amelyeket a mai EU felvállalhat? Az Európai Unió politikai projektjének van miért átfognia az európai államok közösségének egészét, beleértve­­ potenciálisan­­ olyan államokat, mint Moldova Köztársaság, Fehéroroszország és Ukraj­na. Tekintettel a többséget jellemző politikai attitűdre és arra az európai történelemre, amelyet nehéz lenne megkérdőjelezni, nagyon valószínű, hogy­ ezen országok legitim képviselői kinyilvánítanák, vállalják a Födera­tív Európa alkotmányával járó státust - még akkor is, ha e kontinentális perem belépése a föderális Európa alrendszereibe évtizedekig tart. Jellemző példa - több szempontból is - a Törökországé. A föderális Európának a politikai értékek egységét kell biztosítania a - Nagy Euró­pa központi értékét jelentő - etnokulturális sokféleség felkarolásával egyszerre. Törökország arra példa, hogy az európai alkotmány felválla­lása egy állam részéről feltételezi a belső intézmények előzetes - mini­mális - felkészítését: katonai demokrácia nem léphet be egy kimon­dottan civil struktúrába. Az Európai Föderáció alkotmányának első szakasza azt a közös ér­tékkészletet definiálja, amely egy szociális, igazságos és szolidáris, a sokféleség iránti megbecsülést és az egyének és csoportok közötti esélyegyenlőséget ápoló Európa karaktervonásait alkotja, s amelynek magját esetleg az Alapvető Jogok Chartája adja, kiegészítésekkel a poli­tikai jogok terén s továbbfejlesztve a szociális, gazdasági és kulturális jogok tekintetében. Az alkotmány második szakaszának a fontosabb európai intézményeket kell meghatároznia; ezek - egész röviden - a következőképpen képzelhetők el: egy kétkamarás törvényhozói testü­let - közvetlenül választott Európai Parlament és egy Európai Szenátus -, korlátozott beavatkozási lehetőségekkel, de tényleges hatáskörrel rendelkező végrehajtó hatalom, amelyet a törvényhozás ellenőriz, egy Legfelsőbb Föderális Bíróságból és helyi föderális bíróságokból, vala­mint többlépcsős nemzeti jogszolgáltató szervekből álló igazságszolgál­tatási rendszer, a föderális Európa elnöke, akit közvetve választanak meg, az Európai Parlamentben, s akinek feladatkörébe a Föderáció képviselete tartozik, jogosítványai pedig korlátozottak lesznek. A regionális struktúrák olyan hatásköröket kapnak, amelyekkel a közvetítő láncszem szerepét töltik be - funkcionális jelleggel - a nem­zeti és a föderális szint között. E struktúrák alulról felfelé épülnek ki, természetes úton. Azonban bátorítani és támogatni kell őket. Az Európai Föderáció létrehozása megerősíti az Európa Tanácson és az EBESZ-en belüli demokratikus mechanizmusokat. De főleg lehe­tővé tenné a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Övezet (TAFTA) és az Európai Föderáció-Egyesült­­ Államok konföderatív szervezet­­­einek a NATO közös intézménye lenne­­ létrehozását. Románia számára e terv felvállalása a nemzetállami fogalmakban való gondolkodással való szakítást jelentené, és esélyt adna az EU-ba va­ló integrációra a gyenge gazdasági és társadalmi teljesítmény s az uniós civilizációtól elválasztó távolság ellenére is. Az elmúlt évtized nem csök­kentette, inkább felerősítette önazonosságunk komplexusait. Íme, mi­ért kell változtatnunk passzív, sorbanállói státusunkon, aktív, tervezői státussal helyettesítve azt, amelyhez - cseppet sem melléktermékként - az Unió jövőjéről alkotott román elképzelés felvállalása szükséges. Ui.: E koncepciót átfogó módon egy Adrian Severinnel közösen írt tanulmányban fejtettük ki, amelynek címe Un concept románesc asupra Europei federate, s amely első díjat nyert egy, a Nyílt Társada­lomért Alapítvány által megfirdetett pályázaton. Fordította: BAKK Miklós 1952, Buzáu; Bukaresti Helsinki Bizottság, társelnök; Probléma trarisilvaná (Molnár Gusztávval), Ia$i, 1999, Locurile midé se construieste Europa. Adrian Severin in dialog at Gabriel Andreescu, Ia$i. 2000. t

Next