Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)
1835-01-01 / 1. szám
2 szép szegény valt; a’ gazdag rift; az elmés sokat fecsegett; a’jámbor öreg volt; az ifju igen akaratos. ,,Tóbiás! monda ismét anyám: járd el a’ várost leánynézőbe, mert immár az időből kifogysz!“ Jegyzékem tehát a’ 12 fő tulajdonról a’ régiségek közé tevém ’s gondolám: ,,Tóbiás, válaszd a’ város’ leggazdagabb leányát, a’ pénz mind a’ 12 főtulajdon’ hiányát kipótolja.“ Házasságomra minden készületet megtettem. A’ gazdag Kalmárdi kereskedő’ leánya nagyon szeretetre méltó volt, mert kezével ötvenezer tallér ’s atyja’ halála után igen szép örökség járt. Atyjával kereskedést kezdék,’s egy évi termesztményimet piaczi áron alól 2 forintjával adám el neki. E’ szerint a’ házhoz szabad bemenetem vala. Azonban felette nehéz volt Kalmárdi leányának odajárásom’ igazi okát megvallanom; százszor akarám kinyilatkoztatni, hogy feleségűl veszem, ’s nyelvem mind annyiszor akadt el; pedig nem lehete mitől tartanom, mert szive szabad volt ’s nem is jára más házukhoz mint Fricz — a’szomszéd kereskedő’ fia. —• Végre Kalmárdi úrhoz folyamodtam ’s leánya’ kezét megkérem, ki azonnal kérdezé : mennyit érő birtokom volna? ’s én azt megvallám. Ekkor e’ jó ember rögtön ollyan szörnyű köhögést kapott, hogy válaszolni sem tuda, ’s csak annyit mondhatott: előbb leányával értekezném.. .*■ Vasárnap este tehát elballagék Kalmárdi kisasszonyhoz, ki Friczczel a’ folyosón állt, hol egy nagy kereskedői mérték függött. „Épen jókor Bongori úr — mond a’ kisasszony, most mindjárt megmérjük mellyikünk nehezebb.“ A’ mérték’ egyik fele csaknem a’ folyosó’ boltozatját éré; Fricz bele ülnöm segíte, másik felébe két mázsát tőn ’s azonnal a’ levegőben függöttem. „Az Istenért, kiáltám , igen szédülök ! “ A’ kisasszony és Fricz tele torokkal nevettek ’s ott hagyának. Leugrani féltem ’s e’ kokasülőn rám esteledett. Utoljára, senki szabadításomra nem jővén, kibirjék a’ mértékből ’s egyik lánczát megragadám, hogy majd jó szerencsére leugrom, de mint a’levegőben viczkándozom, valaki lábaim közé akad, válára ereszkedem, az ember nagy lármával összerogyik , engem is földre terít ’s midőn elesett kalapom után kapnék, kezembe egy paróka akad — de szaladnom kell, mert az ember gyilkost! tolvajt! kiált. Otthon vizsgálom a’ parókát, Kalmárdi úré vala ’s igen sajnáltam, hogy épen rajta lovaglék; de azért harag köztünk nem támoda, mert leánya nem az én feleségem, hanem négy hét múlva Friczé jön. »fr **■ * . ilyen viszontagság után kinek lett volna ismét kedve házasodni ? de én nem csüggedtem ’s újra szerencsét próbálok. Terka , a’ kalapos’ leánya nem vola gazdag , de igen szép. Széles karimájú kalapom’ tüstént szögre tevem, egy legújabb divatú kalapot vettem ’s ez által kész alkalmam vala Terkáékhoz gyakrabban járnom. Igaz ugyan, hogy több ifjú legény is járt házukhoz, de Terka engem mint leggazdagabbat, mindig megkülönböztete; gyakran el kellett szüleivel vinnem bálba ’s ide ’s tova szomszéd falukban mindenféle mulatságba. Hogy Terka hozzám a’ legtisztább indulattal viselteték, csak az is bizonyítá, mert bálokban, csupán egészségem’ kímélése miatt, sohasem tánczolt velem, hanem mindig a’ többi házukhoz járt ifjakkal , engem pedig szüntelen „édes Tóbiásának“ nevezett. Terka’ kezét bizonyosan el is nyertem volna , ha egy átkozott eset szégyen’ fiává nem tesz vala. — Nyolczad napra uj esztendő után Terkának egy barátnéja lakodalmát tartó ’s tánczra én is hivatalos valók. Korán indultam, mert az asztalos utamba esvén , betérék, hogy vele házasságomra készitendő bútorok iránt alkudnám. Míg az asztalossal beszédem folytatóm, gyermekei a’ kemenczezugban kalapommal játszottak ’s ujdonus kalapomba enyvet töltenek. Az enyv a’ melegen felolvadt. Én e’ szerencsétlen esetet még csak nem is gyanítva, kalapom’ föltevém ’s elindultam , mert késő este ’s csikorgó hideg is vala. — A’muzsika már távolról csiklandozá füleimet ; föltevém magamban : ma Terkával tánczolok ’s annak jeléül , hogy négy hét múlva el is veszem, pecsétnyomó gyűrűmet neki átadom. — Alig toppantam a’ folyosóra, a’ háziak, kik már rég várakozónak rám , a’ nélkül hogy időm lett volna köszönnöm, vagy kalapomat levennem, tüstént a’ tánczszobába hurczoltak. —Egek, minő rémülés ! minden a’ jelen volt vendégeket köszönteni akarom ’s kalapomat fejemről le nem birom venni; hajtogatom magamat, udvarias szavakat mondok, kalapomat rángatom, de hasztalan, nem mozdul, mintha fejemhöz lett volna szögezve. „Csekélység! mond egyik a’vendégek közűl: Uraságod nemde sietve jött?“ — , Perse.1 „Sietségében felette megizzadt?“ — ,Perse.1 „Künn csikorgó hideg van?“ — ,Perse.1 — „No lám.