Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)

1835-06-03 / 44. szám

szavainál belepett a’ vele visszaérkezett ezredes gyilokkint mosolygó arczával, ezt kérdő: „Az én ajánlott — szeretetem sem szép asszony ?“ Emma egy megvető pillantással felelt. Én hitesemet el­­taszitva magamtól sohajtam: „Hát! csakugyan igaz sejtésem ?“ „Igaz, — kezdé az ezredes — én szeretem Emmát, és régibb joggal mint hadnagy ur, melly szeretetet ha viszonoz asszonyságod ezennel szabadnak vallom férjét, mint már az úton is több ízben igérém.“ Hitesem tűzzel vi­szonzá : „Nem, soha. Utálatnál egyebet nem érez­­hetek nagysád iránt.“ „Ezt a’ következés muta­­tandja­ meg— felelé mosolylyal az ezredes — mert tudja e asszonyságod — veté hozzá komoly han­gon — hogy férje sorsa kezemben van.“ „A* tör­vényében mondám keményen: „melly a* főbb tiszt ellen kardot rántóra halált mond,“ válaszrá könnyeden az ezredes. „Én örömest meghalok.“ Viszonzom határozottan. „Nem! nem! — kiáltá Emma, a’ szóváltásunk alatt reszkető — neked élni, élni kell.“ Éltét visszaváltani asszonyságod kezében van, — szóla az ezredes, — föltételeim akármellyikét fogadja­ el, én örök némasággal leplezendem a’ hadnagy tüzeskedését, vagy szere­­tetemet — mellyel két nap óta siker nélkül ost­romlom — viszonozza, vagy ezen rejtélyes le­vél’ megfejtésével mentse­ ki férje által csonkított becsületemet.“ Ezek hallására feszült figyelemmel bámultam hitesemre. Ő láthatón küzdött, végre lankadtan nyakamba dőlt ezen szavakkal: „Sándor! képzelt boldogságodon vásárlom­ meg éltedet. — Szemme­resztve bámultam Emmára, ő fogatt kebléből hal­kat bocsátá e szavakat. — Nem por hanem rend­szeres alkit szerint adtam­ át jószágomat az ezre­desnek , és a’ pénzt — itt akadozott — a’ pénzt nagy­nénéd’ nevében neked ajándékoztam, hogy ne te az enyimből, hanem én éljek a’ tiedből, hogy te semmit se köszönhess nekem csak szerel­memet. De ezen szép tervnek vége, én ismét sze­gény vagyok, mert édes titkomról le kelle a’ lep­let szaggatnom, mellynek redője alatt számodra egy ilj , egy képzeleted szerinti szép élet rejte­­zék. A’ levélben érintett csalás ez volt, ez a’rajta alapulandó létem boldogsága, tulajdon boldogsá­god’ eszközlésével.“ Meredségem­ből magamhoz kezdtem térni, hi­tesem r­égi világosságot terjesztő nemes csalása szégyen pirulásomra süté sugárait. De, ah bará­tom! — e’ szégyen nem keserű, nem földhez verő vala, föl, föl az égiekhez emelt, mint a’ hites’ erénye szokta a’ férjet. Némán terjesztém karjai­mat hitesem után, az ezredes édes kaczajjal mon­dás „Nem mondtam hadnagy úr, hogy lerántom hitese állatát? Hogy tetszik az alatta lelt alak? ha nem tetszik, én ezennel átvállalom szeretetem ideáljául.“ „Ne űzzön tréfát boldogságomból ez­//­redes ur,’ viszonzám. Ő komolyan foga meg az én és hitesem kezét, ’s igy felelt: „Csak a’ ti boldogságtokból nem űzök, nem űzhetek tréfát, a’ tietek az enyimmel szoros kapcsolatban áll.“ — Mi mind ketten bámulva néztünk, a’ barátságos te­gezőre , ő folytató. — „Ne nézzetek addig rám még enálzatomat is le nem rántom. Tudjátok­ meg én atyátok vagyok.“ Azt tudjuk, szerencsénk esz­közlője,’ felelém. „Nem , ah azt nem tudjátok ti, azt nem tudja senki a­ földön, — viszontá — mert boldogságomat eltitkoltam, szerencsétlensé­gemet keblembe vettem az emberek elől, mellyet ők nem tudtak úgy érezni mint én akarom. Én is illy hevesen szerettem ifjú koromban mint had­nagy ur, illy tisztán, minden melléktekintet nél­kül, és én is illy mostoha gyermeke voltam még akkor a’ szerelmjének mint kegyed, ’s szerelmem tárgya hasonlón. Soká küzdöttem szerelmem ellen, le akartam ezt győzni, de melly földi hatalom diadaloskodhatik az égin?­keblem is egész való­jával hódolt szerelmemnek, és én — szegény cau­­tiót le nem tehető hadnagyocska — titkon össze­keltem szerelmem tárgyával. Katonai helyzetem , — alig egy évi boldog házasságunk után — elpa­rancsolt mellőle. Nekem Lengyelországba kelle mennem , ő betegessége miatt visszamaradt. Na­ponkint vártam utánam érkeztét, ez mindig ha­ladt, és helyette— engem földhöz verő— halála’ hire jött.“ — Itt nehány perczig elhalgatott, né­maságával könyeit visszatartó, végre igy folytató Emmát magához ölelve : ,,A’ te életed foszta­ meg anyádtól.“ Hitesem előtörő bámulat, ’s öröm közt kiáltá : „Atyám ! hát van nekem atyám?“ „Van, mellyet eddig — katonai helyzetem miatt titkolnom kelle, hogy nem törvényesen történt házaságom miatti méltat­lanságokat, gúnyjegyzeteket elháríthassam felő­led. Napam, a’ te nagy anyád volt az, kinél hagytalak, kit te szegény máig anyádnak hittél. — Alzatom leesett, utálatot fogsz e Emma irán­tam érezni ? kérdé mosolylyal.“ „Szeretetet! örö­kösét,“ viszonzá Emma indulattal. Ekkor hozzám fordult az ezredes és szóla: „Most komolyan kér­dem, akarja e hadnagy ur nőül birni leányomat? mert ha nem, láthatja, hogy előbbi jogom van

Next