Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)
1835-06-03 / 44. szám
szavainál belepett a’ vele visszaérkezett ezredes gyilokkint mosolygó arczával, ezt kérdő: „Az én ajánlott — szeretetem sem szép asszony ?“ Emma egy megvető pillantással felelt. Én hitesemet eltaszitva magamtól sohajtam: „Hát! csakugyan igaz sejtésem ?“ „Igaz, — kezdé az ezredes — én szeretem Emmát, és régibb joggal mint hadnagy ur, melly szeretetet ha viszonoz asszonyságod ezennel szabadnak vallom férjét, mint már az úton is több ízben igérém.“ Hitesem tűzzel viszonzá : „Nem, soha. Utálatnál egyebet nem érezhetek nagysád iránt.“ „Ezt a’ következés mutatandja meg— felelé mosolylyal az ezredes — mert tudja e asszonyságod — veté hozzá komoly hangon — hogy férje sorsa kezemben van.“ „A* törvényében mondám keményen: „melly a* főbb tiszt ellen kardot rántóra halált mond,“ válaszrá könnyeden az ezredes. „Én örömest meghalok.“ Viszonzom határozottan. „Nem! nem! — kiáltá Emma, a’ szóváltásunk alatt reszkető — neked élni, élni kell.“ Éltét visszaváltani asszonyságod kezében van, — szóla az ezredes, — föltételeim akármellyikét fogadja el, én örök némasággal leplezendem a’ hadnagy tüzeskedését, vagy szeretetemet — mellyel két nap óta siker nélkül ostromlom — viszonozza, vagy ezen rejtélyes levél’ megfejtésével mentse ki férje által csonkított becsületemet.“ Ezek hallására feszült figyelemmel bámultam hitesemre. Ő láthatón küzdött, végre lankadtan nyakamba dőlt ezen szavakkal: „Sándor! képzelt boldogságodon vásárlom meg éltedet. — Szemmeresztve bámultam Emmára, ő fogatt kebléből halkat bocsátá e szavakat. — Nem por hanem rendszeres alkit szerint adtam át jószágomat az ezredesnek , és a’ pénzt — itt akadozott — a’ pénzt nagynénéd’ nevében neked ajándékoztam, hogy ne te az enyimből, hanem én éljek a’ tiedből, hogy te semmit se köszönhess nekem csak szerelmemet. De ezen szép tervnek vége, én ismét szegény vagyok, mert édes titkomról le kelle a’ leplet szaggatnom, mellynek redője alatt számodra egy ilj , egy képzeleted szerinti szép élet rejtezék. A’ levélben érintett csalás ez volt, ez a’rajta alapulandó létem boldogsága, tulajdon boldogságod’ eszközlésével.“ Meredségemből magamhoz kezdtem térni, hitesem régi világosságot terjesztő nemes csalása szégyen pirulásomra süté sugárait. De, ah barátom! — e’ szégyen nem keserű, nem földhez verő vala, föl, föl az égiekhez emelt, mint a’ hites’ erénye szokta a’ férjet. Némán terjesztém karjaimat hitesem után, az ezredes édes kaczajjal mondás „Nem mondtam hadnagy úr, hogy lerántom hitese állatát? Hogy tetszik az alatta lelt alak? ha nem tetszik, én ezennel átvállalom szeretetem ideáljául.“ „Ne űzzön tréfát boldogságomból ez//redes ur,’ viszonzám. Ő komolyan foga meg az én és hitesem kezét, ’s igy felelt: „Csak a’ ti boldogságtokból nem űzök, nem űzhetek tréfát, a’ tietek az enyimmel szoros kapcsolatban áll.“ — Mi mind ketten bámulva néztünk, a’ barátságos tegezőre , ő folytató. — „Ne nézzetek addig rám még enálzatomat is le nem rántom. Tudjátok meg én atyátok vagyok.“ Azt tudjuk, szerencsénk eszközlője,’ felelém. „Nem , ah azt nem tudjátok ti, azt nem tudja senki a földön, — viszontá — mert boldogságomat eltitkoltam, szerencsétlenségemet keblembe vettem az emberek elől, mellyet ők nem tudtak úgy érezni mint én akarom. Én is illy hevesen szerettem ifjú koromban mint hadnagy ur, illy tisztán, minden melléktekintet nélkül, és én is illy mostoha gyermeke voltam még akkor a’ szerelmjének mint kegyed, ’s szerelmem tárgya hasonlón. Soká küzdöttem szerelmem ellen, le akartam ezt győzni, de melly földi hatalom diadaloskodhatik az égin?keblem is egész valójával hódolt szerelmemnek, és én — szegény cautiót le nem tehető hadnagyocska — titkon összekeltem szerelmem tárgyával. Katonai helyzetem , — alig egy évi boldog házasságunk után — elparancsolt mellőle. Nekem Lengyelországba kelle mennem , ő betegessége miatt visszamaradt. Naponkint vártam utánam érkeztét, ez mindig haladt, és helyette— engem földhöz verő— halála’ hire jött.“ — Itt nehány perczig elhalgatott, némaságával könyeit visszatartó, végre igy folytató Emmát magához ölelve : ,,A’ te életed foszta meg anyádtól.“ Hitesem előtörő bámulat, ’s öröm közt kiáltá : „Atyám ! hát van nekem atyám?“ „Van, mellyet eddig — katonai helyzetem miatt titkolnom kelle, hogy nem törvényesen történt házaságom miatti méltatlanságokat, gúnyjegyzeteket elháríthassam felőled. Napam, a’ te nagy anyád volt az, kinél hagytalak, kit te szegény máig anyádnak hittél. — Alzatom leesett, utálatot fogsz e Emma irántam érezni ? kérdé mosolylyal.“ „Szeretetet! örökösét,“ viszonzá Emma indulattal. Ekkor hozzám fordult az ezredes és szóla: „Most komolyan kérdem, akarja e hadnagy ur nőül birni leányomat? mert ha nem, láthatja, hogy előbbi jogom van