Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1836. január-június (2. évfolyam, 1/1-52. szám)
1836-06-01 / 44. szám
charakteréhez tartozék, ’s melly Chinában olly, különösen szokatlan, további éveit szerelme tárgyának akará szentelni, ’s rá pazarlani hajlandósága’ kincseit. Néhány hétig elragadtatva álmodozók — de csak nagyon is hamar fölébredt. Egy szép vágytársné hajlandó volt, a’ gazdag és bőkezű Fi-ho-tit maga’ számára elhalászni. ,,Miért ,“ így szóla ehhez egy napon „miért pazarolja ön magát Yong-g-sere? — Azt képzeli ön, hogy szerettetik általa? Igen téved, neki nincs szive, csak hivsága által határoztatik arra, hogy önt rabszolgájakint tűrje.“ Fi-ho-ti hitetlennek és boszusnak mutatta magát. „Olvassa ön e’ levelet,“ mondá a' szép vágytársné. „Yong-g-se nehány nap előtt irta azt hozzám.“ És Fi-ho-ti következőt olvasott: „Tegnap estve egy pompás ebédünk volt a’ víg írónál, 's igen óhajtottunk téged. Épen nincs szükséged irániai hajlandóságom miatt csúfolódni: én nem szeretem őt; de kedvem telik benne, hódolásainak parancsolhatni: egy szóval, ez által hízelegve van hiúságomnak, hogy Peking’ legjelesebb férfiainak egyikéhez tudom kötve magamat; de szerelem — oh! ez egészen más— — —“ Most Fi-ho-tinknak egészen fölnyiltak szemei. Ezek apró körülmények jutottak eszébe , mellyek által eléggé meg volt mutatva, hogy Yang-g-se egyedül csak dicsőségébe vala szerelmes. Fi-ho-ti most már egészen megismeré e’ hiresség’ átkait. A’ ki híres, soha sem fog tulajdon maga miatt szerettetni, valamint őt nem gonosztette hanem kitünése miatt gyűlöljük ; úgy nem jelességei hanem kitünése miatt szeretjük. Olly férfi, ki nagy hirt’ szerze magának , egy toronyhoz hasonlít, mellynek magasságát árnyéka’ hoszsza szerint mérjük. Fi-ho-ti’ érzékeny és magasra iparkodó lelke bús elcsüggedésnek adta magát. Minthogy félreértve , rágalmazva és elárulva látta magát, ’s érzé, hogy senki sem szereti őt máskép mint hiúságból, hogy egyedül és ellenségektől környezve állott a világban, ekkor az embergyűilölés’ zsákmánya jön, ’s szünetlen gyanakodás emésztette. Bizodalmatlankodók mások’ mosolyában. Az emberek’ arczai álarczoknak látszottak előtte; mindenütt érzé a’ csalás’ közellétét. ’S ez indulatok nem tevék egy részét előbbi charakterének, melly természettől nyílt, vidám és bizodalmas volt. Szerencsétlenség volt e’ változás? Az meglehet; de bizonyosan a’ dicsőség' következése volt az! Ehhez járult, hogy Fi-ho-ti ez időtájban érezni is kezdette tartós tanulása’ következéseit. Egéssége hanyatlott; idegei meg voltak rázkódtatva ; azon irtózatos revolutióban lelé magát, mellyben a’ lélek — azon boszús áskálódó — haragját tölti gyöngült alattvalóján, a’ testen. Ollyan vala, mint régi magának árnyéka. Egy napon Fi-ho-ti eszmélkedve állott azon patakok’ egyikénél, mellyek Peking’ kertjeit öntözik, ’s keserű álmodozásokat mozgott maga elébe, mig a’ habokba pillantgatott. ,,Ah!“ gondold, „miért voltam valaha elégedetlen előbbi boldogságommal. Fiatal valék, gazdag, víg kedvű, ’s az élet mindig tartó ünnepnek látszott előttem ; barátaim nyájaskodtak nekem; szerelmesem önmagamért szeretett; senki sem gyűlölt, senki nem üldözött, senki nem sérte , senki nem vala irígyem. Mint egy levélke a’ habokban vígan szökdelt lelkem létem’ hullámain. — De bátorság, szívem! legalább valami jót tettem; jótettnek háladatosságot kell aratnia: itt van p. o. fiatal Psi- Ghing! Azon örömem megmarad, hogy azt gondoljam, ő legalább szeret engem, kell szeretnie; szerencséjét alapitottam meg, a’ sötétségből tiszteletre és hírre emeltem őt; mert régtől fogva charakterem volt ; semmi ember iránt féltékeny nem lenni !“ Psi-ching egy fiatal költő ’s Fi-ho-tinak írója volt. A’ tudós e’ fiatal emberben lángészt ’s egy kielégithetlen hírvágyat fedezett föl ; vezérlette és igazgatta tanulmányait, birtokhoz és tekintetbe segítette őt, képessé teve, hogy szíve’ kedveltjét nőül vegye — Psi-ching a’ mi Fi-ho-tink iránt örök hálával tartozott. Míg Fi-ho-ti illy módon vigasztald magát, úgy történt, hogy Psi-ching ’s egyike a’ kor’ philosophusainak, akit a’ közvélemény Fi-ho-tival egybehasonlított, a’ patak’ partján sétálgattak. Fi-ho-tit egy fa eltakard a’ két sétáló’ látásától ; mindkettő élénk beszélgetésbe volt merülve, ’s Fi-ho-ti több mint egyszer hallá nevét kimondatni. „Igen,“ mondá Psi-ching, ,,a’ szegény Fiho-ti nem élhet már soká ; egéssége tönkre jutott. Ön, mihelyt ő meghal, egy félelmes vágytársat veszt el.“ A’ philosophus mosolygott. „Na igen, az ő halála által minden bizonnyal egy nagy kő hátrul el utamból. Ön állandóan mellette van, mint gondolom “ „Tígy van. Ő a’ legkedvesebb ember, de tulajdonkép csak azért forgok mindig körülötte, hogy — mivel látom végét közeledni — naplót folytat»