Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1836. július-december (2. évfolyam, 2/53-104. szám)
1836-09-21 / 76. szám
•r., I . N. I. 602 junk alább a’ csíkos harisnyákra, kecskebőr czipőkre ’s tyukszemtapaszkákra, innen pedig menjünk föl az aranyozott gombocskával ékesített botocskán, vagy is inkább vesszőcskén ’s elérendjük a’ gyűrűktől ragyogó fejér glage kertyüt, mellyben olly kezecske, de olly kezecske pihen, millynél méltóbb még soha tűt nem forgatott; az egész remekműt pedig bodor szőke fürtöktől koszoruzott könnyű fej koronázza, mellyen elfojtott sóhajtás színű széles karamu kalap biczeg. Én csekély tehetségem szerint híven leirám az utczasarkon álló deli ifjút ’s már most csudálhatják igen szép olvasónéim a’ derék szép magyar leventét, miilyent a’ boldog budapesti szépek minden utczasarkon láthatnak orron fityegő szemüveggel állongálni, mellyel talán lelki sötétségükön akarnak segiteni, mert testi szemeikkel olly igen jól látnak, hogy a’ fátyolos kalap alatt is megtudják még a’ leggyöngébb májfoltokat is számlálni. — Ezen most lerajzolt ifjú tehát, megpillantván a’ közelgő leánykát, kalapját nyájasan leveszi, szemeivel olly epedőt hunyorít, mint midőn a’ rőt szakállu dervis a’ hetedik mennynek elragadtatásait rikácsolja a’ bámész moslimek’ hosszú füleikbe; a’ leányka édesen mosolyg, — hah az illy mosoly képes a’ legkeserűbb epigrammát* *) is megédesíteni, — könyvecskéjét kendőjébe rejti, az ifjú karját nyújtja, leánykánk elfogadja, szivéhez szoritja — ’s mennek? — nem templomba. — Tehát látás által szült véleményünk csalhat. .......Az est közéig ’s egy derék alföldi magyar sietve lép ki a’ pesti ,,arany sas“ czimü vendéglőbül, nemzeti színházba menendő ; most lévén éltében először Pesten, nem tudja hol áll magyar Thaliánk’ temploma, az arany sas’ kocsifészerében kereste már ugyan de nem lelé, már épen kérdezni akar egy urat, ki legalább három réfnyire ablakából kinyúló pipából bodor füstöt ereszt a’ szabad levegőbe, midőn két egymással találkozó ifjúnak következő szavait hallja: „Hová Kálmán ?“ — „Szufrázda.“ — „Épen jó, én is oda sietek, menjünk jó alföldi magyar ennek örült s gondoltán, magyar ifjak csak nemzeti színházba mehetnek, kéremkét, engednék meg, hogy társaságukban mehessen. Az ifjak udvariasan teljesiték kivonatát ’s útközben tudtára adák, hogy Szapáry Péter fog adatni. — Jó alföldi magyarnak három túrós lepényt megevett, keble dobogott a’ látandóknak elébe, a’ függöny föl vonatott ’s a’ színészek — németül szavaltak. Tehát jó alföldi magyarunkat hallása megcsalá, a’ magyarul beszélő ifjak’ szivét nem gyulasztá magyar szellem, hát még a’ magyarul nem is tudók’ szive ugyan milly lábon áll ?! — Kertben sétálunk, a’ nap forrón süt, izzadunk ’s enyhét óhajtva egy árnyékban emelkedő gyepágyra heveredünk. Szemünket már szunyadásra akarja zárni kezünkben tartott Theonnak mindenféle hibákkal teljes utazása Görögországban, midőn erős pézsmaszag, a’ gyepágy’ szögletéből jövő, orrunkat megcsapja; vélvén, hogy hölgykeztyü vagy más illyes ereklye van rejtve a’ fű között, félre hajtjuk azt kezünkkel ’s — kigyó , pézsmaillatot terjesztő, sziszeg reánk. Tehát szaglásunknak sem jó vakon hinni. Ezekből már — a’ nélkül hogy több példát felhoznék világosan következik, hogy üres szó ’s rész szó még nem egészen egyértelmű. — Más talán lealacsonítaná elmemüvét ’s bocsánatot kérne vakmerőségéért, hogy mint iró bátorkodék föllépni, sipítana szerénységéről , barátinak unszolásiról, melylyek következésében kénytelen lön elméje’ szüleményét a’ nagyérdemű közönség elébe bocsátani ’s végre kegyes kimélő elnézésért esedeznék. Én ezeket nem cselekszem, mert ha magam rosznak hirdetném művemet, így szólhatna az olvasó: „Haroszak képei, tehát mért nem tartád meg kegyed magának , minek terhel minket rosz firkálatokkal, mellyekben hiányunk épen nincsen.“ — Őszintén megvallom tehát, hogy valamint jóknak nem mondhatom képeimet, — inkább szeretném vázlatoknak nevezni, ha attól nem tartanék, hogy valamaelly csintalan bíráló mázlatoknak bérmálja, — úgy szinte roszaknak sem mondom, hanem annyit szólok csak: irtam mit ’s mikép kedvem volt ’s tehetségem engedő, a’ szíves olvasóra bízván az ítéletet, kinek szinte hatalmában áll igénytelen munkámat elolvasni, vagy olvasatlanul félre vetni. Ki képeimben remek színvegyületet, magas fellengző eszméket, vagy ragyogó fényt keres, tanácslom, ne fáradozzék olvasásukkal, mert ezeket bennök soha nem lelendi föl; ellenben, ki kendőzetlen valót keresend, nehezen tapasztalandja reményét megcsalatva. — „Szólj igazat, betörik fejedet!“ — szóland egy öreg ur kényelmes karszéke’ rugói közül, kövér mutató ujját jótakarólag emelve, ’s én köszönetet mondok jószivü intéséért; de egyszersmind arra figyelmeztetem, hogy én nem szólok igazat, hanem csak rajzolok, — azonban ha szólnék *) A’ folyó évi pesti Társalkodó’ egyik számában meg volt mutatva, hogy a’ német ,Blatel‘ szó magyar eredetű, ezen némellyek csudálkoztak, hát a’hoz mit szólnak, ha én most mondom, hogy epigramma vagyis inkább ejjegramma magyar szó, mert minden epigrammában van egy adag epe !