Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1836. július-december (2. évfolyam, 2/53-104. szám)

1836-09-21 / 76. szám

•­r., I­­ . N. I. 602 junk alább a’ csíkos harisnyákra, kecskebőr czi­­pőkre ’s tyukszemtapaszkákra, innen pedig men­­jü­nk­ föl az aranyozott gombocskával ékesített bo­tocskán, vagy is inkább vesszőcskén ’s elérendjük a’ gyűrűktől ragyogó fejér glage kertyüt, mellyben olly kezecske, de olly kezecske pihen, millynél méltóbb még soha tűt nem forgatott; az egész re­mekműt pedig bodor szőke fürtöktől koszoruzott könnyű fej koronázza, mellyen elfojtott sóhajtás színű széles karamu kalap biczeg. Én csekély te­hetségem szerint híven leirám az utczasarkon álló deli ifjút ’s már most csudálhatják igen szép olva­­sónéim a’ derék szép magyar leventét, miilyent a’ boldog budapesti szépek minden utczasarkon láthat­nak orron fityegő szemüveggel állongálni, mellyel talán lelki sötétségükön akarnak segiteni, mert testi szemeikkel olly igen jól látnak, hogy a’ fátyo­los kalap alatt is megtudják még a’ leggyöngébb májfoltokat is számlálni. — Ezen most lerajzolt ifjú tehát, megpillantván a’ közelgő leánykát, kalapját nyájasan leveszi, szemeivel olly epedőt hunyorít, mint midőn a’ rőt szakállu dervis a’ hetedik menny­nek elragadtatásait rikácsolja a’ bámész moslimek’ hosszú füleikbe; a’ leányka édesen mosolyg, — hah­­ az illy mosoly képes a’ legkeserűbb epigram­mát* *) is megédesíteni, — könyvecskéjét kendőjébe rejti, az ifjú karját nyújtja, leánykánk elfogadja, szivéhez szoritja — ’s mennek? — nem templomba. — Tehát látás által szült véleményünk csalhat. .......Az est közéig ’s egy derék alföldi magyar sietve lép ki a’ pesti ,,arany sas“ czimü vendéglő­­­bül, nemzeti színházba menendő ; most lévén élté­ben először Pesten, nem tudja hol áll magyar Tha­­liánk’ temploma, az arany sas’ kocsifészerében ke­reste már ugyan de nem lelé, már épen kérdezni akar egy urat, ki legalább három réfnyire ablaká­ból kinyúló pipából bodor füstöt ereszt a’ szabad levegőbe, midőn két egymással találkozó ifjúnak következő szavait hallja: „Hová Kálmán ?“ — „Szufrázda.“ — „Épen jó, én is oda sietek, men­jünk jó alföldi magyar ennek örült s gondoltán, magyar ifjak csak nemzeti színházba mehetnek, kére­mkét, engednék­ meg, hogy társa­ságukban mehessen. Az ifjak udvariasan teljesiték kivonatát ’s útközben tudtára adák, hogy Szapáry Péter fog adatni. — Jó alföldi magyarnak három túrós lepényt megevett, keble dobogott a’ látandók­­nak elébe, a’ függöny föl vonatott ’s a’ színészek — németül szavaltak. Tehát jó alföldi magyarunkat hallása megcsalá, a’ magyarul beszélő ifjak’ szivét nem gyulasztá magyar szellem, hát még a’ magyarul nem is tudók’ szive ugyan milly lábon áll ?! — Kertben sétálunk, a’ nap forrón süt, izzadunk ’s enyhét óhajtva egy árnyékban emelkedő gyepágyra heveredünk. Szemünket már szunyadásra akarja zárni kezünkben tartott Theonnak mindenféle hi­bákkal teljes utazása Görögországban, midőn erős pézsmaszag, a’ gyepágy’ szögletéből jövő, orrunkat megcsapja; vélvén, hogy hölgykeztyü vagy más illyes ereklye van rejtve a’ fű között, félre hajtjuk azt kezünkkel ’s — kigyó , pézsmaillatot terjesztő, sziszeg reánk. Tehát szaglásunknak sem jó va­kon hinni. Ezekből már — a’ nélkül hogy több példát fel­hoznék világosan következik, hogy üres szó ’s rész szó még nem egészen egy­értelmű. — Más talán le­­alacsonítaná elmemüvét ’s bocsánatot kérne vakme­rőségéért, hogy mint iró bátorkodék föllépni, sipí­tana szerénységéről , barátinak unszolásiról, mely­­lyek következésében kénytelen lön elméje’ szüle­ményét a’ nagyérdemű közönség elébe bocsátani ’s végre kegyes kim­élő elnézésért esedeznék. Én eze­ket nem cselekszem, mert ha mag­am­ rosznak hir­­detném művemet, így szólhatna az olvasó: „Haro­­szak képei, tehát mért nem tartád meg kegyed ma­gának , minek terhel minket rosz firkálatokkal, mellyekben hiányunk épen nincsen.“ — Őszintén megvallom tehát, hogy valamint jóknak nem mond­hatom képeimet, — inkább szeretném vázlatoknak nevezni, ha attól nem tartanék, hogy valamaelly csintalan bíráló mázlatoknak bérmálja, — úgy szinte roszaknak sem mondom, hanem annyit szólok csak: irtam­ mit ’s mikép kedvem volt ’s tehetségem en­gedő, a’ szíves olvasóra bízván az ítéletet, kinek szinte hatalmában áll igénytelen munkámat elolvas­ni, vagy olvasatlanul félre vetni. Ki képeimben remek színvegyületet, magas fel­­lengző eszméket, vagy ragyogó fényt keres, tanács­lom, ne fáradozzék olvasásukkal, mert ezeket ben­­nök soha nem lelendi föl; ellenben, ki kendőzetlen valót keresend, nehezen tapasztalandja reményét megcsalatva. — „Szólj igazat, betörik fejedet!“ — szóland egy öreg ur kényelmes karszéke’ rugói kö­zül, kövér mutató ujját jótakarólag emelve, ’s én köszönetet mondok jószivü intéséért; de egyszers­­mind arra figyelmeztetem, hogy én nem szólok iga­zat, hanem csak rajzolok, — azonban ha szólnék *) A’ folyó évi pesti Társalkodó’ egyik számában meg volt mu­tatva, hogy a’ német ,Blatel‘ szó magyar eredetű, ezen né­­mellyek csudálkoztak, hát a’hoz mit szólnak, ha én most mondom, hogy epigramma vagyis inkább ejjegramma ma­gyar szó, mert minden epigrammában van egy adag epe !

Next