Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1837. július-december (3. évfolyam, 2/53-104. szám)
1837-11-26 / 95. szám
A' SIROKI KANÁSZLEGÉNY. perrege A' XV. SZÁSZAD VÉGÉRŐL. A’ mint a’ verpeléti határ’ dohánytömérdekét hátra hagyja az utas, a' kies dombon fekvő sz. Máriát éri, ’s ezen túl szemébe ötlik a’ regényes Mátra legszebbik hegykoszorúja, mellyen a’ hajdanszerű siroki várrom tűnik föl. Az omladványok’ roppantsága még most is homlokán hordja régi nagyságát, és a’ középkori építkezés’ erősségét; de csak megfakúlt okleveleink betűi tanítják azt, mikint e’ várat a’híres gúti Ország család birá. Regénk’ történetének idejében pedig gúti Ország Diénest uralta a’ vár és környéke, a’ hatalmas kény urat, férfiút, — ’s ha valami szépet mondhatunk róla — a’ harczedzette büszke leventét. — Embertelen kegyetlenkedései, ’s rendetlen élete példabeszéddé váltak mindenek’ — különösen pedig alattvalói ajkain . Illy körülmények között szolgálátt a’ tőspalócz, Vércse Iván, mint kanász, iszonyú nagy sertésnyájánál , melly Mátránk’ makközönében fürödve — a’ legnevezetesb nyájnak tartaték akkor — széles az országon. Vércse Iván, legbélczegebb ’s hetykébb pórfiú vala egész Sírok falujában. — Ékes külsejét kétszeresen emelé ki csinos ’s mindig rendes viseleté. Kinek sem volt a’ környéken olly hófehér, ’s olly színvegyületes sallangokkal ’s rézkarikákkal kiteremtettetett csuhája, mint Ivánnak, sem olly szalagokkal megrakott hegyes kucsmája, mint nekie; a’ mi pedig legnevezetesebb vala rajta: ő mindig patyolat inget, és sarkantyús sárga csizmát viselt, sőt karikás ostorát egy fölszabadulandó siroki szücslegény remekben készítő. Ennyit mondunk Iván’ külsejéről: — belsejéről csak annyit regélhetünk, hogy ő is bírt csiszolatlan lélekkel mint minden pár; — de természetes eszével felülhaladá minden czimboráit ; szíve is vala, mint minden pórnak; az ő szíve azonban csinos testalkatújából támadt hiúságtól tüzelve, magasabb lángokat vetett, mint egyéb pórtársaié. Iránban, minden esetre, egy tetőtül talpig derék ficzkót kell ismernünk, mert ő — egy szó mint száz — szerelmes legény vala, még pedig rendkivül hű, — csak egy teremtéshez, a’ szép Boriskához szító. Azonban szerelmi egök* boldogító csöndét gyakran viharjelentő fellegzet borítá-e. A’ már említett, ’s olvasóim előtt nem a’ legjobb hírben álló Ország Diénes urfi, szemet vete a’ falujában díszelgő Boriskára, — ’s a’ fejelő virágot — buja vágyai’ viharával igyekezett leszakítani, — Oh égbe kiáltó vétek! — aranyos pártákkal, gyöngyös mellényekkel, sőt a’ mi több fényes kurta forintokkal akarta a’ csinos szüzet megszédíteni. De a’ mi jó Boriskánk állhatatosb vala Iván iránti szerelmében, mint a’ Mátra akármellyik kősziklája. Ő nem hajlott, nem engedett, ’s a’ csapodár kisértgetéseit ügyesen kerülé ki. — Diénes az erőszakoskodáshoz semmi esetre sem nyúlhata, mert ez időben igen keményen büntették az e’ részben túlcsapongókat. — Jól tudá azt Ország Diénes , hogy vágyainak kielégítésében Vércse kanász vet legnagyobb gátot, — ’s ugyanazért izzó haragja minden mérgét a’ szegény Iván’ feje felé fordította. Jaj neked Vércse! — hacsak egy kis hibát követsz is el, — hátad mögött a’ zsarnokpalcza, melly bőrödön olly gyakran, ’s olly méltatlanúl pattogottel. ’S ezekbúl ment egy szép alkonyatkor a’ piros Boriska’ kunyhójába, kijelentendő azon szándékát, miképpen csak uj évig fogja még Ország Diénes uramat szolgálni; — egyszer’smind szívszakadva panaszlá galambjának, hogy az uraság nyájából múlt éjjel a' legszebb koczasertés kilencz malaczával elveszett. — ,,Csak az fáj nekem — szóla nagyszomorúan a’ délczeg Iván, — hogy Diénes uram, meghallván e’ hirt, tolvajsággal vádol — ’s nagy büntetéssel fenyeget.“ — Keserves panaszának kiömlesztése után egy hoszú csókot nyoma szeretője ajkaira, 's búsan mondáni a’ „jó éjszakát.“ — A’ harmadik nap’ viharos estvéjén, a’ váralatti erdészetben egy nagy bikkfa-keresztet lehete látni — ’s rajta már félig holt Ivánt fölfeszítve. — Kémlelés égihábori dühöngött a’Mátra kőszálai fölött, ’s a’ villámsugarak fénye néha néha világitá csak föl a’ halovány feszitéket. Illy zivatar közepette indúla Boriskánk a’ kereszt felé. — Szerencsétlenségére — a’ villámfény vala kalauza, melly őt a' kinhelyre csakhamar elvezette. Megérkezék nagy fáradság után a' szép Boriska — ’s könyüi sürüekben hullottak az omló zápornál. *— E’ szomorú helyzetben borzasztó vala hallania, megkínzott kedvesének inkább állati üvöltéshez, mint emberi hanghoz hasonló jajjait, a' mennydörgés' zajába reszketve vegyülőket. . .,Isten 754