Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1837. július-december (3. évfolyam, 2/53-104. szám)
1837-12-03 / 97. szám
771 tetszett neki egy vendég, oda tartá fülét a' beszéllőnek , — mint a’ pattantyús az ágyútelep és kosarak mögé rejtekezve, lábatlanúl és egész bátorságban az ellentáborba durrant — rögtön csókot pattanta a’ menyecskének, férjére nézve napfogyatkozásban homálytkodó egyik arczára. „Szeretlek!“ mond a’ hegyes hosszú orrú vendég. A' szépnek bélyegzett Panni asszony felelet nélkül állt. „Ej! szedte vedte !—mormold a’ beteg— asszony te, hát meg még nem látod hogy beszélnek hozzád ? étt e' távolságból veszem észre hogy azon őri ember ajkai mozganak; azt várod hogy vendég is úgy ordítson reád, mint én ?“ E’ hatalmas fölkiáltást, hatalmas köhögés követé az öregnél. A’ vendég egy széles garasokkal teli erszényt csúsztatott a’ menyecske’ markába e’ kérdéssel ,mondsza kedves, hogy’ néz ki a’ király, és mikint öltözködik ?‘ — Az örömtől alig lihegő korcsmárosné elé húzott a’ kandalló mögül egy papirost, mondván „Itt le volt ugyan festve I. Károly de képe hibás, különben öltözete még ép ha pedig épen az arczvonásokat akarod tudni, talán másképen segíthetünk a’ dolgon. Íme itt egy ifjúnak arczképe , igen hasonlít a’ királyéhoz, ezen ifjú Dénes’ fia. Öltönye hiányát könnyen kipótolhatod a’ királyéval. Az idegen nyilsebességgel megragadd a’ 2. képet 's elsietett, mondva hogy elutazik ugyan most, de ha elhamvadhattál szerelmét holnap, vagy még ma egy levél bizonyítandja. — A’’vendég elosont, és csak kimentében vévé észre, a’ beteg hogy kések függenek tüszőjében. Panni asszony úgy nézett utána mint egy éhes, ki mohon egy darab sajtot akar elnyelni, azonban a' sajt leesik, és a’ macska elkotródik vele. Zaj hallatszott, és hirtelen úgy meg tölt a’ fogadó, hogy a’ szegény korcsmárosné nem tudott eléggé forgolódni. Turányi is megjelent és első kérdése vála: „No ’s hát hol van az én emberem? — Úgy e Panni asszony sok népet hozok? Nem volt még ilyen búcsújárása ugye? Ne adja ide edényeit, majd én is kulcsárkodom, majd segítek, hiszen házivá váltam már itten, úgye?“ Egy rövid, de köpetes emberke — a’ kántor— úgy beleszorúlt az tömegbe, hogy az istenért könyörgött eresztenék ki. — Inkáb nem akar ünnepet látni, sem hogy elél megfuljon, mielőtt láthatja. „Már itt pedig senki sem megy vissza — bömbölő egy szálas ökörkereskedő — mert nincs hely értted utczát képezni, kivévén ha még egyszer tyuk szememre hágsz, mert akkor rés nélkül a’ többiek fején keresztül repűlsz. Érted azt kántor uram?“ Turányi rendet csinált a’ teremben, olannyira, hogy mindenki leülhetett, sőt az teknyőt is behozd, és a’ kinek nem jutott kancsó , fazékból ivék. „Hát János gazda — kérdé egy bundás ember szomszédját — figyelmed sem tudja micsoda és miféle királyok jőnek majd erre?“ „Soha sem tudom én“ — felele boszosan János gazda, egy fuvaros. „Hát miért vagy itt“ — kérde egy sovány hosszú orrú agg asszony, az ivástól meg azótt orráhegyét törölgető. „Miért? — mond a’ fuvaros — bolond beszéd lesz’ az, miért? — Hát bele bonyolódtam mint Pilatus a’ .Hiszek egy be, és ide toltak. „Hát ott, kit vettek űzőbe a’ gyerekek?“ És nem sokára belépett egy hosszueska sovány ember, tudós arczczal, rőfös póka tollát igazítva fülében. Komoly pillanatokat futtató végig a’ sok népen, elhalványodva mormola fogai közt „Incidrt in Seyllam“ Nem tudá előre menjen-e, vissza-e? „Ah! Scarabaeus Melobonthal“ kiálta reá Turányi de a" jövevny ismét kiramlott, mérgesen becsapvamaga után az ajtót. „Ne eresszétek!“ — kiálta Turányi, de kívánságát más robaj és kiáltozás szakasztá félbe. ,,a’ herczeg a’ herczeg“ ordítozott ezer torok, és rögtön üres jön a‘ terem, VI. Valóban Közelítő Lajos herczeg. A’királyfi’ pillanati csak egy emberre esének , ki jobbra balra rúgva a’ gyerkőczéket, a’ karjára kapaszkodókat lerázva, igy kezdé a’ herczeget elfogadni: Opportune me herele . .. .“ még igen hosszút akart ekkint szavazni, de száját nagy készülettel, igen is föl árul találta, légy repült torkába, és tüsszente, krákoga. — A’ gyerekek harsogó nevetésre fakadtak. Ez ember ugyan azon hires' Cselén Jánosnak Erzsébet királyné’ al-asztalnokának , ki Zák Felicziantól megóvta az udvart, nagybátya volt, ’s azért inkább kegyelemből tartatott az udvarnál. Egész éltét a’ tudományoknak szenteld, de olly fonáksággal, hogy elméje megzavarodott. Öltözete, járása, pillanata, mindig annál több gyereket idézett maga után, minél szilárdabb és mordabb tekintettel lakará azokat elrezzenteni. Azért nem szeretett az utczára menni, és a’ csiribi korcsmát is csak napkelte előtt látogatá meg. A’ csiga volt előtte legboldogabb teremtmény, ellenben a’ cserebogár azon okból, mellyre az olvasó talán vissza emlékezik, — t. i. Turányi’ festése és mellékes nevezgetése miatt — a’ legotrombább, legirtózatosb csúszó mászó és röpdeső állatnak látszék neki. A’ csiga’ sorsát azért irigylé, mert még Diogenesnél ’s boldogabbnak tartá azt. ,,A’ csiga — úgymond — ha születik , házát is magával hozza a’ világra, ha az állat nő háza is nő hátán, mindenhová menvén otthon van, mert házát is magával viszi, és ez végre sírjául is szolgál néki. Az ember — habár nagy nehezen szerez is magának házat, az nem nő vele, sőt szűkül, ha családja növekedik, ’s még a’ sírért is kell fizetnie.