Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. január-június (4. évfolyam, 1/1-51. szám)
1838-01-14 / 4. szám
26 eset nem nyitna számodra sokkal jobb helyet mint házamnál van. Ide kívánlak, édes gyermekem, ugye elmegysz?“ ,,Ha parancsolja nagysád igen — választám — különben úgy tűztem ki hogy valamellyik nagy városban telepedem meg, minthogy értem uj hazám nyelvet, zongorából leczkéket adandó.“ Bárónőm elmosolyodva monda: „Tévelygő gyermekem , zongorát magyarul tanitni hallatlan itt, ki csupán ezen nyelvet érti, kevés órára számolhat. (Későbbi tapasztalásom jóslatát igaziá.) De hagyd ezt, fogadd ajánlatomat. Fiam megházasodott — az vér elakadt szivemben ennek hallására. — Asszonyom kétértelműn mosolygó döbbenésemet, és folytató államat megfogva: „Láttam gyermekem, hogy fiam rajtad édes pillanatokkal nyugodott, rangosokban soha sem kárhoztatható ha meglátják az alrendnek érdemét is. Fiamat bizonyosan nem annyira szépséged mint szerény, csöndes viseleted bájolá meg. Én nejéhez szántalak társalkodónéul, itt könnyebb dolgod lesz mint nálam: fiam hajlandósága számodra boldog napokat igér.“ Ezen borzalmak hallattára mindig mélyebben mélyebben sülyedtek szemeim földre, 's a' kiállhatatlan asszony igy folytató vállára veregetve : (és nekem hallgatnom kelle mert cselédje voltam.) „Úgy hiszem önszívednek sem sok rábeszélés kell, hogy megösmerje fiam érdemét. Légy okos leányom: nem az a' vétkező ki a' balga világtól bűnnek bélyegzett tettet elköveti; hanem az , ki azt nem ügyes eléggé fátyolozni. Fiamat szánom, kinek úgy kelle házasodni, hogy hivatala fényét meg ne bántsa, jobban szánom őt mint többi sorsosit, nem azért hogy fiam, hanem hogy áldozatát nem akarja — úgy mint azok — lopott ’virágokkal ékitni. Menj gyermekem házába, és viríts a hozzád hasonlón viritni nem tudó nő mellett. Én fiamat nem csak fénypolczon akarom látni, boldognak is tudni.“ Barátnőm asszonyomat ezen beszédje egészen föltáró előttem, jégdermedés hártyázá iram a szivemet. Harmadfél évi veleletem óta ekkor látom, hogy nem csak gyenge. De hiszen egy ingó charakterűből, nem minden telik e ki? Feleletem ajánlatának rövid, hideg viszszautasítása jön. Erőszakkal akart magánál tartani, én nem maradtam. Távol akartam tőle, és fiától lenni, tőle, mert gyűlöltem utolsó beszéde után, fiától, mert szerettem. És Magyarhon fölső vidékéről ide vándorkodtam, és a’ környék varronéja, varrástanitónéja vagyok, és Körmend független lakosa. „Körmendé“ kérdém mohón, a * kőszálon lelt vers villanék agyamba. „Igen.“ Válaszra bámulva mohó elé törésemen. „’Sa' kőszálra irt versek?“ kezdém én. „Sorsom diktálta sorok.“ „És az ala irt magyar versek ?“ — „Erről nem tudok“ — felele—bizonyosan eljöttöm óta írattak.“ Köztem foglalatját, ő is, én is Ilalomfitól írottaknak hittük, a’ följegyzett név két kezdő betűjéről. Bizonyost tudni Mária még az nap Körmendre rándul. Drága volt neki az azt irta kéz, kedves az azt értette kebel. Mint lehet a hely szent, hol évek után is élve leljük elhaltnak hitt önünket. Mária már három événél régebben horda keblében édes kétségét, s nem volt a’ harom évnek egy percze is mellyet nem a' kedves képe tölte be. Mindig ő lebegő remény, öröm, vágy nélküli lelkében. Sokszor akara végétjén kétségében magát áruitni, hogy nem szerelem volt a‘ tűz, mellyel Halomfi ajka kezén égett, de fiijába, ha nem szerelem volt is, Mária érzete, gondolata, végetlenül a' báró volt. De miért igyekszem a' szerelmet festeni?! Égi szülött rajzába kezdeni, égi ecset nélkül, kontárkodás. Elkiserém Máriát a' kőszálhoz, ő ragadtatva csókoló a’ megösmert vonásokat Ne mosolyogd kedves olvasóm az érzelgőt: neki az egész földön nem volt mássa azon kétségredőjébe burkolt hitnél, hogy egy nemes kebel, szerelmét bírja. Neki ezen egyetlen kebel volt hazája, rokona, barátja, kedvese. Csuda e, ha olvadva borult a’ három sötét év szülte csalékony fényszikrára, melly neki nem sugárzott mást mint azon