Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1839. január-június (5. évfolyam, 1/1-52. szám)
1839-03-28 / 24. szám
1ST kellemes tavaszi éj volt, ’s a’ ragyogó csillagok ezredei környezek halvány királynéjokat, az ezüst holdat, Theodora lakába érvén nyugalomra ment; de szemeire nagyon későn szált az álom enyhe fátyola, mellyek előtt szüntelen Olivier lebegett; végre elszenderűlt, édes álma a’ találkozás boldog percze volt. Vérszinű lepelbe burkolva kelt fel a’ következő hajnal, a’ végetlen Óceán tükröző hullámaiból, Theodora szokása ellen már nyolcz órakor egészen fel lévén öltözve, ablakaiban viruló egyszerű ibolyáit ’s gyönge nefelejtseit , mint legdrágább kincseit öntözgeté, ’s minden gondolatja Olivier volt, fohászai bár érthetlenül egyedül Olivviert sóhajtották. Kilenczet csengett szobájában az óra, egy bámulandó mű, melly minden negyedben a’ világ különbféle népeinek nemzeti kedvelt dalát hangzá; ’s most épen minden valódi magyar kedvelt Rákócziát zengék cherubokként, a’ világ akármellyik zongora hősével vetélkedő ezüst hangjai, midőn Eszti a’ szobaleány egy rózsaszín levélkét nyújtott Theodora hókezébe; a’ kétség nyílandó rózsa ’s halvány liliom színben játszadozott arczulatján, a’ levél tárva jön, ’s benne lord Methovold Olivier szerelmi vallomása, ’s örök hűséget esküvő sorai valának olvashatók. Theodora a’ kéj tengerében elmerülvén öntudatlan rogyott bibor pamlagára, ’s a’ levél két kezéből kiejtvén illy hála fohászok lengének rubin ajkaibul: „Hála ezért, hála néked óh kegyes ég! hogy szívemen valahára megkönyörültél, ’s azt egy rokon érzetűvel boldogitád! Olicier! Oliwier kedvesem!ó áldott, a szerencsés találkozás! !“ Édes merengéseiből hosszas szünet után feleszmélvén Theodora, Down Vilmos látogatására sietett, és tőle egy két vigasztaló álsóhajjal hamar megválván haza tért. Alig tévé le felső öltönyét Eszti egy vendéget jelent be. Feszülten várá a’ bejövöt ’s midőn Oliviert látja belépni, felszökik pamlagáról ’s karjaiba omlik illy érzelgő szavakkal: „Olivier! te enyim örökre enyim!“ Oliwier szózata elállótt, é's ez vala éltében a’ legboldogabb perczenet. — Karjaiba szemléli az ideált kinek szerelméért jött esengni!ó drága teher!ó mennyei pillanat! — Végre az érzelgés üdvös álmából felébredvén: „Theodora, szived hát örökre enyim?!“ kiálta föl. „Tiéd Olivier!“ viszhangozó Theodora — „de Vilmos Vilmos...!“ itt elnémult. — „Mit? Vilmos? szólj világosíts fel mindenről imádottam!“ „Boldogságunknak, ah rettegek! — így szólt habozva Theodora — egy Down Vilmos nevű philadelphiai ifjú lesz háboritója, kinek komoly tekintetei visszataszítnak szerelmétől, noha értem ő is úgy ég mint te Oliwier! De mit mondok — rebegett meghökkenve — hasonlítani merem jég szerelmét, lángoló szerelmedhez?! bocsánat! bocsánat Oliwier ez iszonyú bántásért.“ — „Mit sem aggódjál Theodorám! — mond Oliwier — csak egy kis elszánás; ’s mentek vagyunk mindentől, mi boldogságunk fényes egére befelleget hozhatna.“ ,. . mire ne volnék elhatározott, elszánt szűd leírásáért ?! tárd ki a’ módokat Oliwier! mindenre kész hű Theodorád.“ Mélyen hátának e’ szavak Oliwier szivébe, ’s a’ kétkedésen melly agyában forrott végre győzvén, folytatá gondolkozólag a’ párbeszédet : „Theodorám! jó szüléidet még csecsemő korodba ragadta el tőled a sors, és nincs többé senki kitül az elválás órája keserű lenne, repülj velem titkon Angliába, hol egy kegyes atya, ’s egy édes anya tárt karokkal vár reánk, hol nem lesz Down Vilmos ki boldogságunkat megzavarja, nem irigykedő szem ki szíved leírására vágyakozzék, ámbár a fényes London ifjai imádva fogják csudálni kéjeidet. Jüj velem Theodora! ha boldogságunk sziveden fekszik.“ — Mint a’ kanyargó Örvény éhes hullámaival küzdő a’ halál torkából nagy erőlködés után végre kiszabadulván, egy háladús fohászt emel (24*)