Rajztanítás, 1965 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1965 / 1. szám
Rajztanítás A MŰVELŐDÉSÜGYI MINISZTÉRIUM MÓDSZERTANI FOLYÓIRATA PAÁL ÁKOS Az objektív ábrázolás szerepe a művészeti nevelésben A Csehszlovák művészeti nevelők prágai nemzetközi konferenciáján elhangzott felszólalásból A mindennapi gyakorlat nyelvén úgy is felvethetném a kérdést: hogyan viszonyulnak egymáshoz a művészeti nevelés és a rajztanítás? A kérdés igen régi és — véleményünk szerint — minden generációnak így vagy úgy válaszolnia kell rá. Van olyan álláspont, amelyik a kérdés lényegére adott válaszát így szövegezi meg: A gyermek kezdetben igyekszik a benne mindig jelenlevő realizmustól megszabadulni, és valami olyat kíván alkotni, ami lehetővé teszi a menekülést a valóságtól. Ezért alkot olyan optikai szimbólumokat, amelyek kifejezik érzéseit. Később a gyermek rajzai realisztikusabbak lesznek, de az ifjúkorig semmi sem természetellenesebb, mint egy naturalisztikus kifejezési mód. Más véleményekről is tudunk, amelyek szerint az alkotó öntevékenység és az objektív ábrázolás között diszharmónia, sőt ellentét van — legalábbis a pubertás koráig. Mi úgy véljük, hogy mindez inkább csak a művészeti nevelés gyakorlatában kialakult szemlélet. Ezzel szemben a gyermekrajzok pszichológiai elemzése alapján úgy látjuk, hogy kialakul ugyan kezdetben egy természetes ellentét a gyermekrajzok szubjektív és objektív tényezői között, ez azonban idővel csökken, és a diszharmónia feloldható. Merjük remélni, hogy ha a művészeti nevelés gyakorlata és a pszichológia közt is van ma még diszharmónia vagy ellentét, az is feloldható lesz. Engedjék meg kérem, hogy megvilágítsam, miképp látjuk mi ezt a kérdést Magyarországon, nem annyira a művészeti nevelés gyakorlata, mint inkább a pszichológia szemszögéből. Természetes, hogy a gyermekrajzokat még a pszichológia szemszögéből is többféleképp lehet elemezni. Mi a pszichológiai elemzésnél mindenesetre két fontos szempontot tartunk szem előtt. Az egyik: a gyermekrajzokban megkülönböztetjük az objektív és a szubjektív oldalt; a másik: a gyermekrajzokat mind objektív, mind szubjektív szempontból fejlődésükben vizsgáljuk, így vizsgálva a gyermekrajzokat, tapasztaljuk például azt, hogy a gyermek élményében és alakításában, a fejlődés különböző szakaszaiban különböző vezető motívumok alakulnak ki. A körülbelül 3—5 éves korig terjedő fejlődési szakaszban úgy látjuk, hogy a rajzi tényezők között lassan kibontakozik a gyermeknek a világ megismerésére vonatkozó törekvése is. Ez a törekvés természetesen a megismerésnek még csak prelogikai fokán van, ami egy konkrét-képszerű formában jelent — hogy úgy mondjuk — „gondolkodását. A konkrét-képszerű megismerésben a világ optikai képeinek valaminő kezdeti értelmezése, bizonyos objektív intenció jelentkezik. Az objektív intenció kezdetben természetesen együtt van a tapintási, a mozgási, a ritmikus, az emocionális s más tényezőkkel, s mindezek csak lassan differenciálódnak. Ezt az objektív intenciót még nem minősíthetjük ábrázolásnak, mert hiszen a gyermek benyomásai a világról még hol tagolatlanok, hol — ellenkezőleg — mozaikszerűek. Az egész gyermeki benyomás egy érzésszerű komplexum, de kétségtelenül már ebben a fejlődési szakaszban is van a gyermekrajzban valaminő primitív optikai elem, a rajzoknak van valamelyest vizuális értékük, s van bennük egyéni jelleg. Egy következő fejlődési szakaszban, körülbelül 5—10 éves korban az objektív intenció kétségtelenül felerősödik, s a gyermekrajzok közelednek az op- 1