Rakéta Regényújság, 1978. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-02 / 18. szám

ni. Amióta ismertem, soha nem láttam még ennyire kiegyen­súlyozottnak, mint ezekben az időkben. A görcsössége, a szüntelen kétkedése feloldódott. Sokkal kevesebbet beszélt, mint régen, de rengeteget dolgozott. Azt hiszem, a legjobb népi kollégiumi igazgatók egyike volt. A fiai imádták. Üjabb s megint újabb kérdéseket tett föl. Amilyeneket má­soktól, a kezdő ismerkedéseknél sose kérdeztünk. Tulaj­donképpen megértettem. A helyében, azt hiszem, én is ezt csináltam volna. Ferkó, Tavaszi Ferkó olyan természetes biz­tonsággal és okossággal válaszolgatott, hogy a feleletei már előkészítették az ember szájában a következő kérdés jó ízét. Nem volt benne semmi görcsös paraszti elfogódottság. De követelőző hányavetiség se. Valahogy itthon volt. Ebben a világban is. így kezdte sok mondatát:- Odahaza azt mondták . . . Ebben a személytelen hivatkozásban azt érezte az ember, hogy egy mély világ most felnyíló, új, kicsit még tartózkodó, de nem félénk kíváncsiságát hozta magával. Elküldték on­nan: nézzen szét, de ha muszáj, vissza is mehet. S nem mellé­kes, hogy mit jelent? . ..- No és a kutya? — Géza a szeme sarkából az arca ko­molyságán át huncut villanást küldött felém. - Azzal mi lesz? Ha egyáltalán itt maradsz? Mert azt még meglátjuk, hogy mit tudsz. Tudsz valamit mutatni? Ferkó megint a bugyrához kapdosott. Oldozni kezdte a csomókat, a fogával is, de Géza rákérdezett megint:- Mi a kutyád neve?- Bundás.- Bundás. Vele mi lesz? Itt ám nemigen maradhat. Ferkó most először zavarodott meg. Rövid nyakán a feje mozdulatlan maradt, de a keskeny vágású, fekete szemei a széltől-naptól pirosbarnára cserzett arcában jobbra-balra jár­tak. A tekintete ide-oda csapódott, mint a fészkét vesztett fecske. A kutya ott ült mellette,-a padlón, az igazgatói szobá­ban, a lábához húzódva, s most is lógatta persze a szőrcso­mók közül a piros nyelvét. A feje a beszéd szerint, hogy ki szólt éppen - mintha csontra lesne -, hol ide, hol oda moz­dult.- Itt szigorú házirend van! - tette még hozzá zordan Géza.- Akkor... akkor... - oda volt már a hazulról hozott magabiztosság. - Én neveltem. Nem menne el mellőlem úgy­se. Meg nyáj sincsen most már.- Mutasd, mit hoztál. Fafaragások, botfejek, szlöjdszerű agyaggyurmák - leve­lek, gyümölcsök -, aztán agyagfejek kerültek elő a bugyor­ból. Köztük egy miniatűr mellszobor: befont hajú, férfi pa­rasztfej. Mindegyiken sok gyerekes pepecselés - de sok egyé­ni, erőteljes vonás is. Nem lehetett nem észrevenni a határo­zott tehetséget. Különben a kis mellszobor ígért nagyon so­kat.- Ez ki?- A nagyapám.- Ilyen haj már nincs. Honnan másoltad?- A nagyapámról. Még él. - Ferkó dacos lett. A suba szőrei mintha védekező tüskékké változtak volna. Mert a su­bát az istennek se tette volna le. Éreztem: a dac nem is any­­nyira Géza kétkedésének, mint inkább Bundás sorsának szól... Gézát már nem a „művek” érdekelték, hanem az ember. Az emberféle. Gyönyörködött benne. Bár rejtegette. — Estére meglátjuk. Nálunk demokrácia van, kis komám! Az esti kollégiumi gyűlés azzal kezdődött, hogy a fiúk meg­nézegették Tavaszi Ferkó sorba rakott műveit, aztán kivallát­­ták, nagyjából úgy, ahogyan Géza. A vitában aztán már csak a Bundás sorsáról esett szó. Miután Ferkó most már egészen határozottan kijelentette: ha a kutya nem maradhat, nem ma­rad ő sem. Szélsőséges nézetek csaptak össze. Fukász Jancsi, egy apostagi fiú, élesen megbírálta Ferkót, hogy individualista. Ferkó alig ismerte a szót: de nyilván érezte, hogy nagy sértés lehet: összeszűkült szemmel nézeget­te Fukászt, aki még a tegnapi marxista kör anyagára is hi­vatkozott. Miszerint a burzsoázia mindent fölhasznál az osz­tályharc elleplezésére: kispolgári érzelgősséget, üdvhadsere­get, állatvédő egyesületeket stb. Javasolta Ferkó fölvételét ­­de egyben a Bundás eltávolítását. A javaslat második felét nem fogadta osztatlan egyetértés. — Ez egy juhászkutya! - emelgette az öklét mérgesen Kiss ( Lajos. Szobrásznövendék volt ő is. Néhány közbeszóló meg is gyanúsította, hogy nem elfogulatlan. Nem hagyta az igazát.- Miért kiabáltok? Ha pincsi lenne, szobakutya, akkor nem mondom! Olyan reszketős selyempincsi. Felöltözve, ruhában! De juhászkutya! Puli! Ez mellékes dolog, elvtársak?! — S megrázta sűrű, fekete sörényét. A másik öklét csak azért nem emelte a magasba, mert a jobb keze gipszben volt. A nyaká­ba felkötve. Tegnapelőtt az „állami kollégistákkal” vereked­tek össze. A kisgazdapárti kollégistákkal, akik a „vörös dik­tatúra” ellen tüntettek, és követelték a népi kollégiumok „ál­lamosítását”. Verekedés közben megrepedt a kézfejcsontja. ­­Egy kutyának is lehetnek osztálykörülményei, elvtársak! Cs’ak mindig a konkrét helyzetet kell vizsgálni. Ez a dialektika! Röpködtek a frissen megtanult fogalmak, sokszor egészért fura összefüggésekben. Néha összenevettünk Gézával, de ta­lán még ezzel is inkább a meghatódottságunkat lepleztük. Már régen haza kellett volna mennem, mert estére vendége­ket vártunk. Nem tudtam itthagyni ezt a tavaszi erjedés erős ízeit kavaró vitát. Ami lassan nagyon messzire kanyarodott nemcsak Tavaszi Ferkótól, de a Bundás sorsától is. Mert Bundás ürügyén szó esett a földvisszaperlésekről, a falusi népítéletekről meg a kol­légiumi rendről, az önként vállalt közösségi fegyelemről. Ar­ról, hogy ma egyik fiú meglógott a soros krumplipucolás elől. „Kicsi dolog. De aki így viselkedik, az individualista anarchis­ta. Nem forradalmár!” Ezt a szót, hogy „individualista”, kü­lönösen szerették. Ez valamilyen formában minden felszóla­lásban benne volt. Aztán hatalmas vita robbant ki arról, hogy mi most a fontosabb: elsősorban a szakmát tanulni, vagy a forradalomért harcolni? Politizálni? Pintér Palit kerestem a szememmel: ezt a nehézkes, nagy­darab, magának való parasztgyereket. Hátul ült, behúzott nyakkal, s makacsul a padlót nézte. Most nem említették a 14

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék