Rakéta Regényújság, 1978. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-02 / 18. szám
DARVAS JÓZSEF Tavaszi Ferkó 1946 tavaszán került be Tavaszi Ferkó a Munkácsy-kollégiumba. A Stefánia úton volt a kollégium, egy emeletes villában. A villa egy földbirtokosé volt, bizonyos Bakách Tamásé. Az ostrom idején üresen maradt, mert Bakáchék a szovjet csapatok elől a Dunántúlra menekültek. A harcok során belövést kapott a ház, az ablakok is betörtek, a vakolat lenyúzódott, mint a döglött lóról a bőr. A bútorokat széthordták. A kollégisták, amikor elfoglalták, úgy-ahogy rendbe tették. A leendő szobrászok, festők, grafikusok voltak a kőművesek, ácsok, mázosok. Emeletes ágyakat, tömzsi szalmazsákokat szereztek valamelyik kaszárnyából, nagy kondérokat a csempés konyhába, s a kondérokba bab meg krumpli került, a kommunista pártszervezet jóvoltából. Inkább nyomortanya volt már a nagy Stefánia úti villa, mint főúri rezidencia. De ez a nyomójarúság azért egészen különös nyomorúság volt. Fénye volt. Belső fényessége. A gyerekek hozták ezt a fényt; a tizenhét, tizennyolc, húszéves kamaszok. A ruhájukba, a viseltes gúnyájukba ivódva hozták, ahogyan jöttek, a Józsefvárosból, Újpestről, Erzsébetről, az alföldi falvakból, a tanyákról. Gyerekek? Kamaszok? Felnőttek! Egyikük-másikuk már földet osztott. Pártot szervezett. Politikai csatákban vettek részt. Meg igaziakban, valóságosakban. Az őszi választások után, amikor a reakciós népség kivonult az utcára, hogy „nem lesz vörös Budapest”, ott verekedtek mind a Rákóczi úton. A kőbányai munkások oldalán. Esténként a Bakách villát szinte fölemelte az énekük: Holnapra megforgatjuk az egész világot... Nemcsak énekelték, hitték is. Csinálták is. Körös körül az úri negyed hallgatva lapult. Ez a fényesség volt benne a tavaszban is. Láthatatlanul vibráló fényesség nem a napból jött, hanem a tárgyakból, a meggyötört házakból, a nehéz lihegéssel elindult gyári gépekből, az emberekből. A szegény emberekből. A Dunán a komisz fagyban, nélkülözések közepette felépített első híd vastraverzeiből. A politika porondján nehéz birkózás folyt: néha már úgy látszott, hogy a forradalom erői kénytelenek lesznek visszavonulni. Legalább időlegesen. De lentről valami olyan hitteli erő áradt fölfelé, hogy aki ezt megérezte, tudta: nincs, nem lehet visszavonulás. Százezer ember? Félmillió ember? A Hősök tere szinte szétfeszült a rengeteg néptől a Baloldali Blokk gyűlésén. „Földet vissza nem adunk!” „Vesszen a reakció!” Örvénylett a tér, mint az áradó folyó. Hitele volt a jelszavaknak. Töltése. Vonzása. Egy szó: százszorosát jelentette önmagának. Ott álltam én is a téren, Géza mellett, a kollégisták között. Akkor már a filmgyárban voltam, de munkánk nemigen akadt - az időm jó részét a kollégiumban töltöttem. Alakrajzot tanítottam. Szívesen csináltam. S nem győztem Gézával együtt ámuldozni: honnan és hogyan lökődött fel egyszerre ez a sok friss tehetség? Néztem a rajzlapok fölött a tömpe ujjakat, amelyek egy kicsit még görcsösen fogták a ceruzát és alig bírtam legyűrni meghatódásomat. Ez az igazi forradalom ... - mormogta a fülembe Géza. Ennek a tavasznak egyik reggelén csöngetett be a kollégium kapuján Tavaszi Ferkó. Ott állt a kapu előtt, türelmesen, komolyan, amíg beengedték. Hűvösek voltak még a napok, éjjelenként gyenge fagy hártyázta a vizeket, suba volt a vállára terítve, a fején báránybőr kucsma. A kezében nagy bugyor, kendőbe kötve. A lábánál egy fekete puli ült, csak a lihegő, piros nyelve látszott ki a rengeteg szőr közül. - Itt lehet szobrásznak lenni? - kérdezte Tavaszi Ferkó a napos kollégistától, édesen lágy, kicsit palócos kiejtéssel. - Mert én az akarok lenni. - Itt - mondta a napos. Mit is mondhatott volna? Akkor, azon a tavaszon a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy egy tömzsi, subás parasztlegényke, pulival, becsönget a Stefánia úti villa kapuján, és szobrász akar lenni. Gézával együtt vallattuk ki a legénykét. Géza kérdezett: - Honnan jöttél? - Hortról. Heves megye. - A Heves így hangzott: „Hevezs”. - Akkor földik vagyunk. Ki küldött ide? - Egy olyan szőke, fiatal. Úriemberféle. De mégse az. - Mégse az? - .. . Mert földet osztott nálunk. - Aha. - Géza alig bírta visszagyűrni a nevetést. Lassan-lassan kiderült: Jancsi-Jeanette irányította a kollégiumhoz. - Hány éves vagy? - Tizennyolc. Lezsek, májiusban. - így mondta: májiusban. - Az apád? - Juhász. Volt csak ugyan. - Már nem az? - Nincsenek juhok az uradalomban. Meg uradalom sincs már. - Akkor mit csinál? - Kapott földet. Nyolc holdat. Merthogy négyen vagyunk testvérek. Meg az édesanyám. - Kicsit megállt. - Meg az apám is, így hatan. - És te? Mit csináltál eddig? - Bojtár voltam. Az édesapám mellett. - Hány iskolát jártál? - ötöt. - De némi gondolkodás után kiegészítette. - Úgy nagyjából. - Mi az, hogy nagyjából? - Hát úgy ... nagyjából. - Bizonyítványod van róla? - Az van. - S bontogatni kezdte a bugyrot. Minden világos volt már, tudtunk mindent, amit tudni kellett. De Géza nem hagyta abba a kérdezést. Komoly volt, roppant komolyan csinálta a vallatást. Én azonban ismertem jól, láttam, hogy a bőrén átsüt a derű, a rejtett mosolygás. Nyilván ő is érezte ezt. Ezért próbált nagyon hivatalosen