Rakéta Regényújság, 1978. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-02 / 18. szám

DARVAS JÓZSEF Tavaszi Ferkó 1946 tavaszán került be Tavaszi Ferkó a Munkácsy-kollé­­giumba. A Stefánia úton volt a kollégium, egy emeletes villában. A villa egy földbirtokosé volt, bizonyos Bakách Tamásé. Az ost­rom idején üresen maradt, mert Bakáchék a szovjet csapatok elől a Dunántúlra menekültek. A harcok során belövést ka­pott a ház, az ablakok is betörtek, a vakolat lenyúzódott, mint a döglött lóról a bőr. A bútorokat széthordták. A kollégisták, amikor elfoglalták, úgy-ahogy rendbe tették. A leendő szob­rászok, festők, grafikusok voltak a kőművesek, ácsok, má­zolok. Emeletes ágyakat, tömzsi szalmazsákokat szereztek va­lamelyik kaszárnyából; nagy kondérokat a csempés konyhá­ba, s a kondérokba bab meg krumpli került, a kommunista pártszervezet jóvoltából. Inkább nyomortanya volt már a nagy Stefánia úti villa, mint főúri rezidencia. De ez a nyomó­ja rúság azért egészen különös nyomorúság volt. Fénye volt. Bel­ső fényessége. A gyerekek hozták ezt a fényt; a tizenhét, tizennyolc, húsz­éves kamaszok. A ruhájukba, a viseltes gúnyájukba ivódva hozták, ahogyan jötték, a Józsefvárosból, Újpestről, Erzsé­betről, az alföldi falvakból, a tanyákról. Gyerekek? Kama­szok? Felnőttek! Egyikük-másikuk már földet osztott. Pár­tot szervezett. Politikai csatákban vettek részt. Meg igaziak­ban, valóságosakban. Az őszi választások után, amikor a reakciós népség kivonult az utcára, hogy „nem lesz vörös Bu­dapest”, ott verekedtek mind a Rákóczi úton. A kőbányai munkások oldalán. Esténként a Bakách villát szinte fölemelte az' énekük: Holnapra megforgatjuk az egész világot... Nem­csak énekelték: hitték is. Csinálták is. Körös-körül az úri ne­gyed hallgatva lapult. Ez a fényesség volt benne a tavaszban is. Láthatatlanul vibráló fényesség; nem a napból jött, hanem a tárgyakból, a meggyötört házakból, a nehéz lihegéssel elindult gyári gépek­ből, az emberekből. A szegény emberekből. A Dunán a ko­misz fagyban, nélkülözések közepette felépített első híd vastra­verzeiből. A politika porondján nehéz birkózás folyt: néha már úgy látszott, hogy a forradalom erői kénytelenek lesznek visszavonulni. Legalább időlegesen. De lentről valami olyan hitteli erő áradt fölfelé, hogy aki ezt megérezte, tudta: nincs, nem lehet visszavonulás. Százezer ember? Félmillió ember? A Hősök tere szinte szétfeszült a rengeteg néptől a Baloldali Blokk gyűlésén. „Földet vissza nem adunk!” „Vesszen a reak­ció!” örvénylett a tér, mint az áradó folyó. Hitele volt a jel­szavaknak. Töltése. Vonzása. Egy szó: százszorosát jelentette önmagának. Ott álltam én is a téren, Géza mellett, a kollé­gisták között. Akkor már a filmgyárban voltam, de mun­kánk nemigen akadt - az időm jó részét a kollégiumban töltöttem. Alakrajzot tanítottam. Szívesen csináltam. S nem győztem Gézával együtt ámuldozni: honnan és hogyan lökő­dött fel egyszerre ez a sok friss tehetség? Néztem a rajzlapok fölött a tömpe ujjakat, amelyek egy kicsit még görcsösen fog­ták a ceruzát — s alig bírtam legyűrni meghatódásomat. Ez az igazi forradalom ... - mormogta a fülembe Géza. Ennek a tavasznak egyik reggelén csöngetett be a kollégium kapuján Tavaszi Ferkó. Ott állt a kapu előtt, türelmesen, ko­molyan, amíg beengedték. Hűvösek voltak még a napok, éj­jelenként gyenge fagy hártyázta a vizeket: suba volt a vállára terítve, a fején báránybőr kucsma. A kezében nagy bugyor, kendőbe kötve. A lábánál egy fekete puli ült; csak a lihegő, piros nyelve látszott ki a rengeteg szőr közül.- Itt lehet szobrásznak lenni? - kérdezte Tavaszi Ferkó a napos kollégistától, édesen lágy, kicsit palócos kiejtéssel. — Mert én az akarok lenni.- Itt - mondta a napos. Mit is mondhatott volna? Akkor, azon a tavaszon a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy egy tömzsi, subás parasztlegényke, pulival, becsönget a Stefánia úti villa kapu­ján, és szobrász akar lenni. Gézával együtt vallattuk ki a legénykét. Géza kérdezett:- Honnan jöttél?- Hortról. Heves megye. - A Heves így hangzott: „He­­vezs”.- Akkor földik vagyunk. Ki küldött ide?- Egy olyan szőke, fiatal. Üriemberféle. De mégse az.- Mégse az?- .. . Mert földet osztott nálunk.- Aha. - Géza alig bírta visszagyűrni a nevetést. Lassan-lassan kiderült: Jancsi-Jeanette irányította a kollé­giumhoz.- Hány éves vagy?- Tizennyolc. Lezsek, májiusban. - így mondta: májius­­ban.- Az apád?- Juhász. Volt csak ugyan.- Már nem az?- Nincsenek juhok az uradalomban. Meg uradalom sincs már.- Akkor mit csinál?- Kapott földet. Nyolc holdat. Merthogy négyen vagyunk testvérek. Meg az édesanyám. - Kicsit megállt. - Meg az apám is. így hatan.- És te? Mit csináltál eddig?- Bojtár voltam. Az édesapám mellett.- Hány iskolát jártál?- ötöt. - De némi gondolkodás után kiegészítette. ­­Ügy nagyjából.- Mi az, hogy nagyjából?- Hát úgy ... nagyjából.- Bizonyítványod van róla?- Az van. - S bontogatni kezdte a bugyrot. Minden világos volt már; tudtunk mindent, amit tudni kel­lett. De Géza nem hagyta abba a kérdezést. Komoly volt. roppant komolyan csinálta a vallatást. Én azonban ismertem jól; láttam, hogy a bőrén átsüt a derű, a rejtett mosolygás. Nyilván ő is érezte ezt. Ezért próbált nagyon hivatalos len­13

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék