Rakéta Regényújság, 1980. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)
1980-04-22 / 17. szám
alkotott meg engem. Nem a könyveim, hanem a Selvin-eset szerzett nekem világhírnevet. - Tudom, úgy szoktak hívni, hogy a Lelkiismeret Hangja, az Igazság Lovagja és még ki tudja, hogyan, biztosan ilyesmit írnak majd a sírkövemre is. Az iskolai olvasókönyvekben halálom után még vagy tizennégy évig fognak olvasni a gyerekek arról, hogyan harcolt Leonard Unde, a költő, az igazságért, aztán ez is feledésbe merül. Harcom hetedik évében meghalt Anna Solar, a koronatanú; halála előtt meggyónt, és sírva bevallotta, hogy gyötri a lelkiismeret: a bíróságon hamisan esküdött, mert nem tudta biztosan, hogy a gyilkos, akit az ablakon látott, Frank Selvin volt-e. A jó páter eljött hozzám a hírrel; akkor már jobban ismertem a világ folyását, és nem szaladtam semmiféle szerkesztőségbe, hanem a kedves pátert elküldtem a bíróságra. Egy hét múlva elrendelték a perújítást Frank Selvin ügyében; egy hónap múlva Frank Selvin ismét az esküdtszék előtt állt; a legjobb ügyvéd ingyen zúzta porrá a vádat, s az államügyész felállt és javasolta az esküdteknek, hogy Frank Selvint mentsék fel. És az esküdtek tizenkét szavazattal úgy döntöttek, hogy Frank Selvin ártatlan. Igen, ez volt életem legnagyobb diadala. Semmiféle siker nem nyújtott számomra olyan tiszta elégedettséget - és egyben olyan ürességérzetet, hogy őszinte legyek: a Selvin-eset hiányozni kezdett nekem - hézag maradt utána. Ez egy nappal a tárgyalás után volt. Másnap bejön a szobámba a lány, és jelenti, hogy egy ember akar velem beszélni. »Frank Selvin vagyok« - szólt az ember, és megállt az ajtóban. Én úgy éreztem magam... nem tudom, hogy mondjam meg önöknek ... valami csalódást éreztem, hogy az én Selvinem olyan, mint... mint, mondjuk, egy sorsjegyügynök: kövérkés, sápadt, kopaszodó, kissé izzadt, végtelenül hétköznapi és enyhén sörszagú. »Tiszteletre méltó mester - dadogta (képzeljék, úgy szólított, hogy tiszteletre méltó mester!, szerettem volna belerúgni!) -, azért jöttem, hogy kifejezzem hálámat... legnagyobb jótevőm iránt. - Az volt az érzésem, hogy betanulta a mondókáját. - Önnek köszönhetem egész életemet. A hála minden szava kevés...« »Kérem, kérem - mondtam gyorsan -, kötelességem volt mindent megtenni, hiszen biztos voltam benne, hogy ártatlanul ítélték el...« Frank Selvin megrázta a fejét. »Mester szakított félbe gyászos hangon, nem szeretnék jótevőmnek hazudni, én ugyanis megöltem azt a vénasszonyt.« »De hát akkor - robbantam ki - miért nem vallott a bíróság előtt?« Frank Selvin szemrehányóan nézett rám. »Mester - mondta -, hiszen jogom volt nem vallani; a vádlottnak joga van tagadni, no nem?« Bevallom, hogy a dolog a lelkem mélyéig megrendített. »Hát akkor mit akar tőlem?« - förmedtem rá. »Csak azért jöttem, mester, hogy megköszönjem nemeslelkűségét - adta elő olyan hangon, amelyet nyilván meghatottnak tartott. -Anyácskámat is pártfogásba vette. Isten áldja meg önt, nemes dalnok!« »Tűnjön el - ordítottam rá magamon kívül, és ő úgy rohant le a lépcsőn, mintha puskából lőtték volna ki. Három hét múlva megállított az utcán, kissé be volt rúgva. Nem tudtam tőle szabadulni, sokáig nem értettem, mit akar tőlem; végül is megmagyarázta, miközben a kabátom gombját az ujjai között forgatta. Kifejtette előttem, hogy elrontottam a dolgát; ha nem írtam volna az ügyéről, a fellebbezési bíróság helyt adott volna a védőügyvéd semmisségi panaszának, és ő, Selvin úr, nem ült volna ártatlanul hét évig; hát legalább legyek egy kicsit tekintettel siralmas helyzetére, amelyet én okoztam azzal, hogy beleavatkoztam a perébe. - Szóval, kénytelen voltam a kezébe nyomni egy százast. »Isten áldja meg, jótevőm« - mondta végül Selvin úr harmatos szemmel. Másodszor már fenyegetőbben állított be. Kijelentette, hogy én az ő esetével megcsináltam a szerencsémet, csak azzal szereztem magamnak dicsőséget, hogy őt védtem, és hogy jön ő ahhoz, hogy neki ebből ne legyen semmi haszna? Sehogy se tudtam meggyőzni arról, hogy nem tartozom neki provízióval; szóval, megint fizettem. Attól fogva egyre rövidebb időközökben jelent meg nálam, leült a díványra, és sóhajtozott, hogy bántja a lelkiismerete miatt a gyilkosság miatt. »Megyek, feladom magam, mester - mondta komoran -, de ez világraszóló szégyent hozna önre. Hát nem tudom, hogyan nyerhetném vissza a nyugalmamat.« -Barátaim, a lelkiismeret-furdalás szörnyű dolog lehet, legalábbis erre kell következtetnem, ha meggondolom, mennyit fizettem Selvinnek, hogy elviselje gyötrelmeit. Végül is jegyet vettem neki Amerikába; hogy ott aztán megtalálta-e a nyugalmát, azt nem tudom. Hát ez volt életem legnagyobb sikere, fiatal barátaim, ha majd fogalmazni fogják Leonard Unden nekrológját, írják meg, hogy a Selvinesetben tanúsított magatartásával aranybetűkkel véste be nevét... és így tovább, örök hála övezze emlékét.” Zádor András fordítása Rajz: Gál Tamás 15