Rakéta Regényújság, 1980. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)

1980-04-22 / 17. szám

alkotott meg engem. Nem a könyveim, hanem a Selvin-eset szerzett nekem világhírnevet. - Tudom, úgy szoktak hívni, hogy a Lelkiismeret Hangja, az Igazság Lovagja és még ki tudja, hogyan, biztosan ilyesmit írnak majd a sírkö­vemre is. Az iskolai olvasókönyvekben halá­lom után még vagy tizennégy évig fognak ol­vasni a gyerekek arról, hogyan harcolt Leonard Unde, a költő, az igazságért, aztán ez is fele­désbe merül. Harcom hetedik évében meghalt Anna So­lar, a koronatanú; halála előtt meggyónt, és sírva bevallotta, hogy gyötri a lelkiismeret: a bíróságon hamisan esküdött, mert nem tudta biztosan, hogy a gyilkos, akit az ablakon lá­tott, Frank Selvin volt-e. A jó páter eljött hozzám a hírrel; akkor már jobban ismertem a világ folyását, és nem szaladtam semmiféle szerkesztőségbe, hanem a kedves pátert elküld­tem a bíróságra. Egy hét múlva elrendelték a perújítást Frank Selvin ügyében; egy hónap múlva Frank Selvin ismét az esküdtszék előtt állt; a legjobb ügyvéd ingyen zúzta porrá a vádat, s az államügyész felállt és javasolta az esküdteknek, hogy Frank Selvint mentsék fel. És az esküdtek tizenkét szavazattal úgy döntöttek, hogy Frank Selvin ártatlan. Igen, ez volt életem legnagyobb diadala. Semmiféle siker nem nyújtott számomra olyan tiszta elégedettséget - és egyben olyan üres­ségérzetet, hogy őszinte legyek: a Selvin-eset hiányozni kezdett nekem - hézag maradt utá­na. Ez egy nappal a tárgyalás után volt. Más­nap bejön a szobámba a lány, és jelenti, hogy egy ember akar velem beszélni. »Frank Selvin vagyok« - szólt az ember, és megállt az ajtóban. Én úgy éreztem magam... nem tudom, hogy mondjam meg önöknek ... valami csalódást éreztem, hogy az én Selvi­­nem olyan, mint... mint, mondjuk, egy sors­jegyügynök: kövérkés, sápadt, kopaszodó, kis­sé izzadt, végtelenül hétköznapi és enyhén sör­­szagú. »Tiszteletre méltó mester - dadogta (kép­zeljék, úgy szólított, hogy tiszteletre méltó mester!, szerettem volna belerúgni!) -, azért jöttem, hogy kifejezzem hálámat... legna­gyobb jótevőm iránt. - Az volt az érzésem, hogy betanulta a mondókáját. - Önnek kö­szönhetem egész életemet. A hála minden szava kevés...«­­ »Kérem, kérem - mondtam gyorsan -, kö­telességem volt mindent megtenni, hiszen biztos voltam benne, hogy ártatlanul ítélték el...« Frank Selvin megrázta a fejét. »Mester­­ szakított félbe gyászos hangon­­, nem szeret­nék jótevőmnek hazudni, én ugyanis megöl­tem azt a vénasszonyt.« »De hát akkor - robbantam ki - miért nem vallott a bíróság előtt?« Frank Selvin szemrehányóan nézett rám. »Mester - mondta -, hiszen jogom volt nem vallani; a vádlottnak joga van tagadni, no nem?« Bevallom, hogy a dolog a lelkem mélyéig megrendített. »Hát akkor mit akar tőlem?« - förmedtem rá. »Csak azért jöttem, mester, hogy megkö­szönjem nemeslel­kűségét - adta elő olyan han­gon, amelyet nyilván meghatottnak tartott. -Anyácskámat is pártfogásba vette. Isten áldja meg önt, nemes dalnok!« »Tűnjön el - ordítottam rá magamon kívül, és ő úgy rohant le a lépcsőn, mintha puskából lőtték volna ki. Három hét múlva megállított az utcán, kissé be volt rúgva. Nem tudtam tőle szabadulni, sokáig nem értettem, mit akar tőlem; végül is megmagyarázta, miközben a kabátom gombját az ujjai között forgatta. Ki­fejtette előttem, hogy elrontottam a dolgát; ha nem írtam volna az ügyéről, a fellebbezési bíróság helyt adott volna a védőügyvéd sem­misségi panaszának, és ő, Selvin úr, nem ült volna ártatlanul hét évig; hát legalább legyek egy kicsit tekintettel siralmas helyzetére, ame­lyet én okoztam azzal, hogy beleavatkoztam a perébe. - Szóval, kénytelen voltam a kezébe nyomni egy százast. »Isten áldja meg, jóte­vőm« - mondta végül Selvin úr harmatos szemmel. Másodszor már fenyegetőbben állított be. Kijelentette, hogy én az ő esetével megcsinál­tam a szerencsémet, csak azzal szereztem ma­gamnak dicsőséget, hogy őt védtem, és hogy jön ő ahhoz, hogy neki­ ebből ne legyen semmi haszna? Sehogy se tudtam meggyőzni arról, hogy nem tartozom neki provízióval; szóval, megint fizettem. Attól fogva egyre rövidebb időközökben je­lent meg nálam, leült a díványra, és sóhaj­tozott, hogy bántja a lelkiismeret­e miatt a gyilkosság miatt. »Megyek, feladom magam, mester - mondta komoran -, de ez világra­szóló szégyent hozna önre. Hát nem tudom, hogyan nyerhetném vissza a nyugalmamat.« -Barátaim, a lelkiismeret-furdalás szörnyű do­log lehet, legalábbis erre kell következtetnem, ha meggondolom, mennyit fizettem Selvinnek, hogy elviselje gyötrelmeit. Végül is jegyet vet­tem neki Amerikába; hogy ott aztán megta­lálta-e a nyugalmát, azt nem tudom. Hát ez volt életem legnagyobb sikere, fiatal barátaim, ha majd fogalmazni fogják Leonard Unden nekrológját, írják meg, hogy a Selvin­­esetben tanúsított magatartásával aranybetűk­kel véste be nevét... és így tovább, örök hála övezze emlékét.” Zádor András fordítása Rajz: Gál Tamás 15

Next