Rakéta Regényújság, 1980. július-december (7. évfolyam, 26-53. szám)
1980-08-19 / 34. szám
elől, amelytől szinte leragadt a nyelvem, hirtelen utánam szólt egy női hang: - Nicsak, Mr. Smith! Pontosan maga az az ember, akire szükségem van. - Megfordultam, és a legszebb svájci ajándékbolt bejáratában Mrs. Montgomeryt pillantottam meg. Önkéntelenül helyesbítettem: - Jones. - Bocsánat. Szörnyen rossz a memóriám. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy maga Mr. Smith. De nem tesz semmit, mert úgyis csak egy férfira van szükségem. Egy férfira, és semmi másra. - Felhívás keringőre? - kérdeztem, de az asszony nem értette meg a tréfát. - Megkérem, jöjjön be ide - mondta -, és mutasson rá négy olyan tárgyra, amelyet szívesen mondana a magáénak - ha volna anynyi pénze, hogy megvásárolja őket. Karomnál fogva beráncigált az üzletbe, ahol a rengeteg luxuscikk látványa még jobban émelyített, mint a csokoládés ebéd. Mintha minden tizennyolc karátos aranyból vagy platinából készült volna, bár a szegényebb vevők számára akadt az üzletben ezüstből meg disznóbőrből készült holmi is. Eszembe jutott, miket pletykálnak doktor Fischer vacsoráiról, és máris tudni véltem, mit akar Mrs. Montgomery. Felkapott egy arany szivarvágót, vörös szattyánbőr tokban. - Szeretné, ha a magáé lenne? - kérdezte. Körülbelül egyhavi fizetésembe kerülhetett. - Nem szivarozom - feleltem. És hozzátettem: - A maga helyében én nem ezt választanám. Ha jól emlékszem, doktor Fischer az esküvője napján osztogatott ilyet. És nem hinném, hogy szereti ismételni önmagát. - Biztos? - Nem. Ha jobban meggondolom, azt hiszem, arany fogpiszkálókat osztogatott. - De biztosnak ebben sem biztos? - kérdezte csalódott hangon az asszony, és visszatette a szivarvágót. - Maga nem is tudja, milyen nehéz olyasmit találni, aminek mindenki örül - különösen a férfiak. - Miért nem ajándékoznak nekik egy csekket? - kérdeztem. - Csekket nem lehet senkinek se ajándékozni. Sértő lenne. - Ha elég nagy összegről szólna, talán senki sem sértődne meg. Láttam, hogy elgondolkozik a szavaimon, és annak alapján, ami később történt, okom van feltételezni, hogy megjegyzésemet továbbadta doktor Fischernek. Megszólalt: - Az nem megy. Egyáltalán nem megy. Képzelje el: csekket adni a tábornoknak! Mintha meg akarnánk vesztegetni. - Vesztegettek meg már tábornokokat máskor is. Az az úr különben sem lehet tábornok, ha svájci. Valószínűleg csak divisionnaire. - De micsoda ötlet csekket adni Mr. Kipsnek! Nem, az egyszerűen elképzelhetetlen. Ne árulja el senkinek, hogy tőlem tudja, de ez a bolt Mr. Kips tulajdona. - Eltűnődött. - Mit szólna egy arany kvarcórához - vagy legyen inkább platina? De lehet, hogy az már mindnyájuknak van. - Az újat mindig el lehet adni. - Abban biztos vagyok, hogy egyiküknek se jutna eszébe eladni egy ajándékot. Doktor Fischer ajándékát meg pláne nem. Tehát beigazolódott a sejtésem, kiderült a titok. Láttam is, mekkorát nyel az asszony, mintha vissza akarná szívni, amit mondott. Felemeltem a pultról egy disznóbőr fényképkeretet. Azoknak a vásárlóknak a kedvéért, akik esetleg nem tudják, mire való egy disznóbőr fényképkeret, az üzletvezetőség beleillesztette Richard Deane, a filmsztár fényképét. Szorgalmas újságolvasó lévén, azonnal felismertem a csinos, koravén arcot és az alkoholista mosolyt. - Ehhez mit szólna? - kérdeztem. - Ó, maga lehetetlen alak - siránkozott Mrs. Montgomery, de mint később kiderült, ezt a gúnyos javaslatomat is visszamondta doktor Fischernek. Azt hiszem, végül is örült, mikor ott hagytam. Nem sok hasznomat vette. - Gyűlölöd az apádat? - kérdeztem Anna- Luise-tól, miután - a spanyol csokoládégyáros társaságában elköltött ebéden kezdve - beszámoltam a nap eseményeiről. - Nem szeretem. - Majd hozzátette: - Igen, azt hiszem, gyűlölöm. - Miért? - Mert szerencsétlenné tette az anyámat. - Hogyan? - A hiúságával. A pokoli hiúságával. - Anna-Luise elmesélte, mennyire szerette az édesanyja a zenét, amelyet az apja viszont gyűlölt, e felől a gyűlölet felől aztán igazán nem volt semmi kétség. Hogy mi volt annak a gyűlöletnek az oka, arról Anna-Luise-nak fogalma sem volt - talán a hiúságát sértette, hogy nem érti, hogy ostoba. Ostoba? Ostoba az az ember, aki feltalálta a Dentophil Bouquet-t, és több millió frankos vagyont szerzett vele? Szóval Anna-Luise anyja egy idő után titokban egyedül kezdett járni hangversenyekre, és az egyiken megismerkedett egy férfival, aki ugyanúgy szerette a zenét, mint ő. Még lemezeket is vásároltak, és titokban meghallgatták őket a férfi lakásán. Amikor doktor Fischer rákezdte, hogy miféle macskanyávogás az megint a nyirettyűn, a felesége nem vitatkozott vele többé - csak le kellett mennie a szomszéd utcában levő mészároshoz, felszólnia a házitelefonba, aztán felmenni a liften a harmadik emeletre, hogy egy óra hosszat boldogan hallgathassa Heifetzet. Szexuális kapcsolat nem volt anyja-meg a férfi közt - ebben Anna-Luise biztos volt, nem házastársi hűtlenségről volt szó. A szexualitást doktor Fischer jelentette az életében, és az asszony sohasem lelte gyönyörűségét benne: a szex a gyermekszülés kínját jelentette, és a határtalan magányosság érzését, miközben doktor Fischer hörgött a kéjtől. Az asszony esztendőkig színlelte, hogy ő is élvez: nem volt nehéz rászedni a doktort, hiszen mint férjet cseppet sem érdekelte, vajon élvez-e az asszony, vagy sem. Anna-Luise anyja nyugodtan meg is kímélhette volna magát a fáradságtól, hogy színleljen. Mindezt egyik hisztérikus kitörés alkalmával vallotta be a lányának. Egyszer aztán doktor Fischer rájött, hogy hol jár az asszony. Keresztkérdéseknek vetette alá, és az asszony bevallotta neki az igazat, de doktor Fischer nem hitte el az igazat - vagy talán elhitte, de az ő szemében nem jelentett különbséget, hogy a felesége egy férfival vagy egy Heifetz-lemezzel csalja-e meg, egy lemezzel, amelyen az a macskanyávogás van, amelyet ő nem ért. Az asszony igenis elhagyta őt, és belépett egy olyan területre, ahová ő képtelen volt követni. Féltékenysége annyira megfertőzte a feleségét, hogy az asszony kezdte úgy érezni, férjének oka van a féltékenységre - bűnösnek érezte magát valamiben, bár nem tudta biztosan, hogy miben. Mentegetőzni kezdett, megalázkodott, mindent elmondott a férjének, még azt is, hogy Heifetz melyik lemeze tetszik neki a legjobban, de még azután is úgy érezte, hogy a férje gyűlölködve szeretkezik vele. Ezt nem tudta megmagyarázni a lányának, de én nagyon is el tudtam képzelni, mit értett rajta: doktor Fischer úgy hatolt be az asszonyba, mintha egy ellenséget döfne le. De nem elégedett meg egyetlen halálos csapással: az ellenségnek ezer sebtől kellett meghalnia. Azt mondta a feleségének, hogy megbocsátott neki, s ezzel csak növelte az asszony bűntudatát, hiszen valóban volt mit megbocsátani, de ugyanakkor azt is közölte az asszonnyal, hogy az árulását sohasem fogja tudni megbocsátani - ugyan miféle árulást? Gyakran az éjszaka kellős közepén ébresztette fel a feleségét, hogy ismét „ledöfje”. Az asszony megtudta, hogy doktor Fischer kinyomozta az ő barátja - ama ártatlan zenerajongó - nevét, felkereste a férfi munkaadóját, és ötvenezer frankot adott neki, hogy minden további nélkül rúgja ki az állásából. - A munkaadó Mr. Kips volt - magyarázta Anna-Luise. Édesanyja barátja meg csak egy jelentéktelen hivatalnok, nem több, mint egy rabszolga, akit könnyen lehet bármikor másikkal pótolni. Egyetlen különleges tulajdonsága a zene iránti rajongás volt, erről pedig Mr. Kips nem tudott. Doktor Fischer számára külön megaláztatást jelentett, hogy a férfi olyan keveset keresett. Azzal valószínűleg nem törődött volna, ha egy másik milliomossal csalják meg - legalábbis Anna- Luise édesanyja szerint. Doktor Fischer minden bizonnyal Krisztust is megvetette volna, hiszen csak egy ács fia volt, ha az Újtestamentum idővel nem bizonyult volna fantasztikus üzleti sikernek. - Mi történt a férfival? - Azt anyám sohasem tudta meg - felelte Anna-Luise. - Egyszerűen eltűnt. És néhány év múltán eltűnt az anyám is. Azt hiszem, olyan volt, mint azok az afrikaiak, akik készakarva elemésztik magukat. Csak egyetlenegyszer beszélt nekem a magánéletéről, annyit, amennyit az imént elmondtam neked. Legalábbis úgy emlékszem, 7 M ■ 8