Rakéta Regényújság, 1982. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-01 / 22. szám
(Jaj, hol a fejem, egészen belezavarodtam) - még pár sóhaj, toujours la voix d’or (mindig az arany hangján). Átmegyünk az atelier be (műterembe), bemutat a gépardejának (szelídíthető ázsiai-afrikai ragadozó). La bonne bête a Fait de dirva, je connais ta taille, tes os, ne m’étonne pas trop. (A derék állat, mintha csak azt mondaná: ismerem az alakodat, a csontjaidat, mit bámuljak rajtad?) Búcsú - viszontlátásra holnap. Kiérve az utcára, bámulva látom, hogy az emberek még mind »kétkézláb« járnak - s a napsugarak csak olyan sárgák, mint azelőtt voltak.” Eddig a „névjegydobás” leírása. Megállapíthatjuk, Justh nem idegenkedik az iróniától. Sznob, de ironikus sznob. A pompázatos, másnapi reggelit a következő oldalakon tálalja. Négy egymást követő év hosszú hónapjait tölti Justh Párizsban, s amikor hazatér, itthon ugyanúgy él: palotákban, szalonokban, vidéki kastélyokban. Rokonok, arisztokraták és művészek között tölti napjait - de ami odakint egyszerre érdekelte és untatta, mindaz idehaza megborzongtatja. Naplójában s minden írásában lépésről lépésre követhetjük kiábrándultságát: rádöbben társaságának belső korhadtságára, gondolataival és ítéleteivel messze távolodik „nyájától”, már irtózik a magyar uralkodó osztályok tudatlanságától és felelőtlenségétől, kitör közülük, fiatal barátaival vitakört szervez, hogy a kiválasztott legjobbakat megismertesse a forrongó kor izgalmas kérdéseivel. Magyarország miniszterelnöke ebben az évtizedben Tisza Kálmán, majd később Wekerle Sándor, a panamák, a hazugság, az elnyomás, az elkésett polgárosodás kora ez, a képviselőházban a negyvennyolcas ellenzéket nem érdeklik 1848, s még kevésbé 1849 eszméi, végtelen s üresjáratú közjogi vitákat rendeznek. Justh baráti köre, ez az angol mintájú vitakör, közgazdaságtannal, gyárlátogatások tanulságaival, sőt Marxszal ismerkedik - de nem becsüljük túl vitáikat és jegyzőkönyveiket, nem jutnak messzire, mindannyian forrongó és tétova fiatalemberek. „Magyar álmodok”, ahogyan Halász Gábor nevezte őket. Justh maga is reménytelenül tisztán látja barátait, rokonait, a legjobbakat így ír róluk: „Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek, szőrszálhasogatók. Ami kevés erejük volna, azt nem a nagy, hanem akis dolgokra adják ki. Kleinmeisterek, kicsinyesek.” Milyen,jellemző: baráti köre egészen fiatalon kipusztul - Öngyilkosok lesznek vagy a tüdőbaj végez velük. Justh irtózik ettől a széthullástól, maga is beteg - s rettegve, űzötten az egészségét keresi. Az egészséget: magának, osztályának s a nemzetnek. Körülnéz - s a parasztot látja egészségesnek. A szenttornyai parasztokhoz, a gányákhoz, béresekhez mindig őszinte szeretet fűzte - most leszáll pusztát járó kocsijáról, közéjük vegyül, ismerkedik velük, próbálja meglesni egészségük titkát, ujjongva hiszi: övék a jövő. De rögtön mondjuk meg: odáig nem jut el, mint a múlt század éveiben a cári Oroszország forradalmi értelmisége, ők valóban a „népbe vegyültek”, a parasztságot forradalmi erőnek hitték, s abban bizakodtak, hogy a cár és a földesurak uralma paraszti zendülésekkel is megdönthető. Justh Zsigmond nem zendülő, nem félresiklott forradalmár. Ő inkább valamiféle biológiai reformot sző: a parasztság, úgy hiszi, az igazi erő és egyetlen ellensúly, s ezzel az erővel, az ellensúly kultúrájával szeretné beoltatni a felülről korhadó fajt, hogy a magyarság ismét erős legyen s egészségben megmaradjon. Justh álmait s terveit ma szinte bírálni sem kell - szomorú útvesztés ez, szomorú tévedések. Nem ismerte fel a századvégi alföldi agrárszocialista forrongások igazi jelentőségét - de hogyan is ismerte volna fel, amikor a parasztban ő elsősorban az állati szépet látta. Mégis sok mindent meglátott a paraszti életből - meglátta például a falu osztálytagozódását (amin Gárdonyi Géza pillantása átsiklott, s amiről Móricz Zsigmondig más magyar író, Justhon kívül, nem szólt). A legszegényebb dohánykertészekről, a gányókról írta kimerevített szépségű, de sok mindent elmondó, és érintő regényét (Gányó Julcsa). Parasztrajongása lassan bizalommá, megbecsüléssé nemesedett. Így született meg híres parasztszínháza is. Magyar parasztok, akik Shakespeare-t, Moliére-t, Aischylost játsszák - szinte valószínűtlen délibáb-látomás az alföldi parasztság felett. Ez a színház Justh mély, makacs hitéből született. Hitte, hogy gányai - ezek a nyugodt, komoly, önérzetes magyarok közelítik meg legjobban a régi görögök egyszerű, természetes méltóságát. Így, ezzel a rendíthetetlen hittel, éppen csak elmagyarázta nekik az egyes drámákat, s azután rájuk bízta: csináljátok. Társulatát kizárólag a birtokán élő gányókból állította össze. Tanyai emberek voltak, akik sohasem láttak még vidéki színházat sem. Játékuk meghökkentette a vendégeket; ritka, igazi természetesség volt, keresetlenség, őszinte igazság, sodró, forró dráma. Aki látványosságot, feltűnést, különcködést sejt a parasztszínház ötletében, megvalósításában téved. Justh minden munkájánál büszkébb volt erre a színházra, de valósággal titkolta. Csak néhány meghívott vendég láthatta az előadásokat, s inkább párizsi ismerősei, mint magyarok. Justh két színházat is építtetett szenttornyai hatalmas parkjában. Egy téli s egy nyári színházat. Egyik meghívott barátja - Rózsa Miklós - így írja le a ritka látványosságot: „A téli színház fából készült, a római ház átriumának mintájára, oszlopsorokkal. Nem volt arénához hasonlatos, még a beosztása is a régi rómaiak fogadótermeire emlékeztetett. Csakhogy itt a benyílófülkék öltözékül szolgáltak, nem pedig a házi istenek oltárainak. Sokkal fényesebb s még eredetibb volt a nyári színház. Valóságos amfiteátrum, kör alakú, fedetlen épület, körös-körül fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak osztva az ülőhelyek, a piros posztóval bevont padok. A színpad valamivel magasabban feküdt. 5