Rakéta Regényújság, 1983. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-04 / 1. szám
CSÜTÖRTÖK, HAJNAL, A RETHIMNON FEDÉLZETÉN Szeretem Krétán tölteni a tavaszt. Ugyanis gyerekkoromban szegény mama a vagonlakásunk körül kergetett partvissal, ha így áprilisban nem kéjutaztam le a Földközi-tengerre. A hajnali párából föltisztuló Iraklian. Majd a kikötés szertartásos manővere, kavarodás, ordibálás, zűrzavar, ahogy a fenékről a rengeteg járművet, személykocsikat, az élelmiszerrel, ládákkal, üvegekkel, baromfival magasan megrakott teherautókat kifogyhatatlan áramban kiöntik a szárazföldre. Egy szakállas pópát vár néhány társa nagy tisztelettel, csókkal, öleléssel, és ez így megy évezredek óta, folyton csak hordják-viszik a népeket, katonákat, papokat, árukat, állatokat, onnan ide és innen oda, de minek, uraim, mi a fészkes fenének? IRAKLION, KÁVÉZÓ Az utcák, terecskék teli frissen érkezett, gyűrött, kialvatlan, reggelit és szállást kereső turistákkal. Azt keresnék magam is, persze a tengerparton. Nem bent a városban, ám lehetőleg nem is túl messze, ahol nyugalmam van, de ha eszembe jut, és emberekre, nyüzsgésre áhítoznék, vagy netán kell valami, gyorsan bejuthatok. A standon vettem egy Athénban megjelenő angol nyelvű újságot, most rakták ki. Háromhasábos cikk a Hoffmann meséiről, kiemelve a magyar vendégrendező invenciózus, szellemes, a művet mélységesen átélő stb. stb. munkáját. Hm. A magyar vendégrendező, így Krétából visszanézve, jóval kevésbé elégedett az egészszel, enyhe hányinger kerülgeti, ha rágondol, és igyekszik minél hamarább elfeledni, lerázni magáról. A pénz, amit kaptam érte, úgy számolom, kitart egy darabig, s mivel se otthonom, se családom, se kutyám, és úgyis évek óta kóborolok hazátlanul a világban, egy hirtelen ötlettel behajóztam Pireusban a viharvert, lenyitható tetejű Volkswagent, további sorsom rábízva a jó szerencsére, nihil akad. AMNISSOS, ESTE Az utazási irodában azt tanácsolták, induljak csak el keletnek a parti úton. S valóban, már nyolc-tíz kilométerre, lent a víznél csinos motelt fedeztem föl. Egészen üresnek látszik, a portán minden kulcs ott lóg a szögén. Csupán pár napja nyitottak ki, s mivel én vagyok az első vendég, alkudni is hagytak. Óriási szoba, modernül berendezve, a falnál végigfutó hatalmas asztal, a tengerre néző nagy, eltolható üvegajtó, előtte veranda, nyugágyak, a fürdőszobában zuhanyozó, teljes komfort. Tetszik az is, hogy annyiféle világítás van, mennyezetlámpa, olvasólámpa, teraszlámpa, állólámpa, ennek a fényénél írok most. Az este kissé hűvös, beadtak egy villanykályhát. Rögtön elsőre ráakadhattam az igazira. A helység neve dereng: Odysseust, mikor „krétai földre is elhajtotta a szélvész”, ide sodorta, „Amnissosba, nehéz kikötőbe”. A szállótól két kőhajításnyira domb emelkedik, oldalán őrizetlen falmaradványok, délután fölkapaszkodtam. Útikönyvem szerint a középső minósi korból származó, tehát körülbelül háromezer-nyolcszáz éves villát, freskókat ástak ki ott, oltárt, a hajózással kapcsolatos épületeket. Théseus is ezen a helyen léphetett partra, hogy megmérkőzzön a Minótaurosszal, és elszöktesse Ariadnét. S a túlsó oldalon is, a nyilvános strand mellett ősi házak alapjai ismerhetők fel, hányódó cserépdarabokkal, az viszi el, aki akarja. Kissé beljebb a hegyoldalban pedig, úgy olvasom, a vajúdó nőket segítő Eileithyia istennő barlangja (megnézni!), ahol a vihar után Odysseus is megpihent stb. stb. S így lehet az egész szigeten, bárhol fúr le az ember, három-négyezer esztendős leletekre bukkan. Kréta az európai kultúra bölcsője, mélyen tisztelt hallgatóim és válogatott cigánylegények. Itt született Zeus, ide rabolta el bika képében Európát (leánykák, sose üljetek föl bika hátára!) és nemzették Monsieur Minest, az első európait. SZOMBAT, UGYANOTT Általában jókor ébredek, de nem sietek a fölkeléssel, lustálkodom, heverészem, míg a reggeli gép beérkezik Athénból, s a part előtt elberregve leereszkedik a sziklafal mögötti repülőtérre, mely innét láthatatlan, csak a hirtelen felpörgő motorok zúgása jelenti a sikeres leszállást. Ilyenkor szoktam ebbe a füzetbe is irkálni. Sajnos, a még Pestről való kis kotyogós kávéfőzőm elromlott, piszkáltam, szétszedtem, több órát elbíbelődtem vele, hiába, gyógyíthatatlan, kimúlt, béke poraira. Próbáltam újat venni, Iraklionban végigjártam tíz üzletet, ám még hasonló sincs, csupán olyan nyeles fémedényke, amiben törökösen készíthető el. Mivel kávé nélkül félember vagyok, kénytelen voltam erre áttérni. Nem is rossz játék finomra őrölve egyszerűen vízbe tenni és felforralni a kis villanymelegítőn, kétszer, háromszor, négyszer, amíg egészen elbugyogja a habját, pazar illatokkal, akkor hagyni leülepedni a zaccot, és kalifás kényelemben elhörpölgetni. VASÁRNAP ÉJJEL, KICSIT ÁZOTTAN Én mindig mindent a saját teljesítőképességem felső határán csináltam, a kerek mennybolt a tanúm rá, a munkától az ivásig, sose kímélve erőimet. Ez tán a pogányságomból ered, hogy nem hiszek a túlvilágban. De most az egyszer lazítani kéne, csak csücsülni, és semmit nem tenni, mint az istenek: emnai, lenni. Karinthy Ferenc MARÓ GÉZA UTOLSÓ KALANDJA ................ SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGYNEK