Rakéta Regényújság, 1983. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-11 / 2. szám
SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGYNEK MÁVAL IS FOGYOTT A FÖLDI KIN Most már többnyire szép az idő. Bár olykor szinte átmenet nélkül fordul meg, mintha a sorsunk változékonyságára intene. Az ég, nem tudni, honnét, hirtelen kövér, fekete felhőkkel borul el, záporral, villámokkal verve ezt a bűnös földet. Igaz, ugyanilyen gyorsan ki is tisztul, s fönn a tüzes kocsi akadálytalanul járhatja be mindennapos fényútját. MEGÚSZTAM Délelőtt beúszom a kis szigethez, neni kint marad a homokban, cseresznyét eszik, képes újságokat lapozgat. Megkerülöm a sziklát, s mikor egy hosszabb lemerülés után fölbukom, a felszín enyhén fodros és zöldesszürke. A szellőcskéből pillanatok alatt szélvész lesz, s épp szembe fúj, később meg, ahogy már vissza a part felé igyekszem, oldalról, ami még kellemetlenebb. Az egyre növekvő hullámok dobálnak, arcomba vágódnak, alig jutok előre Szemüvegem bepárásodik, zavar a lélegzőpipám is, a tenger belecsap, nyelem a sós lét, le kell csatolnom őket, de elveszteni sajnálnám, nadrágomba dugom. Az ormótlan uszony is inkább gázol, sprintelni fáradt vagyok, a tempózásban pedig bénít, és tetemes többletmunka, ahogy a lábam felhúzom. Ezt is leráncigálom, elég keservesen, már nem fér a nadrágomba, így a szemüveget, pipát hátul a nyakamba vetem. Mindez nagyon akadályoz, s noha gyakorlott úszó volnék, jeges ijedséggel tapasztalom, hogy csupán viszonylagosan, a hullámokhoz képest haladok, a szárazföld nem közeledik, még jó öt-hatszáz méter. Mi lesz velem itt, távol az emberi világtól, egyedül a háborgó elemekben? S fázom is, a víz lehűlt, a zivatar is rákezdi, lassanként elfáradok. Mégsem adom föl, nem veszem tudomásul a veszélyt, ez még nem lehet az, ostobaság lenne ilyen könnyen és pitiáner módon. Megpróbálkozom a régi trükkömmel, a magányosságomból, hitetlenségemből erőt meríteni. Hogy még ebben a helyzetben is dacolok, nem fogok felsőbb hatalmakhoz fohászkodni, azért se, lásd Don Juan és a kővendég: Pentiti! No! Si! No! etc. Különben ishitvány gyávaság lenne éppen most: ha én csücsülnék odafönn, el se fogadnék ilyen kényszeredetten vacak megtérést.. . De hát ez csupán spekuláció, és adva vannak a merevülő izmaim, hidegedő tagjaim, ziháló tüdőm, testemnek elhasznált és romlandó anyaga. Aztán csak tempózok gépiesen, reflexszerűen, nem én irányítok, hanem valaki vagy valami helyettem és kívülről működtetve a szervezetem. S van egy perc, már úgy rémlik, mindennek vége, nincs tovább, csak a semmi marad és üresség és sós víz. Majd ezen is túljutok, szinte a részvételem nélkül, ráébredek, hogy nem is szükséges küszködnöm, erőlködnöm, a hullámok ferdén a part iránt vonulnak, elég rájuk feküdnöm, előbb-utóbb kivisznek, fia jóval arrább is. Még a búvárkellékeimhez is ragaszkodom, katona a fegyveréhez, Karinthy Ferenc MARÓ GÉZA UTOLSÓ KALANDJA ___________2