Rakéta Regényújság, 1984. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-20 / 47. szám
ram, a magabiztos kisember láttán rögtön kiadta a parancsot: semmi nem drága, részesítsük a vendéget a rangjához méltó ellátásban, nyissa ki legszebb lakosztályát a Gellért-szálló, álljon rendelkezésére egy fekete Volga, és ha az ismert történelmi okok miatt Petőfit nem tudjuk is előkeríteni, Illés Bélával szolgáljunk mindenképpen. Ekkora hatása van egy jól megcélzott táviratnak. Fiatal voltam még, áhítatos, buzgó, s ráadásul napi nyolcvan forintért (komoly pénz volt akkor) tolmács. Az ilyen munkához általában az útimarsall funkciója is hozzátartozik, amolyan mindenes az ember, asztalt szerez, meg beszélgetőtársakat, vagy szükség esetén gyógyszert például, netán orvost. Quasimodónak egyébként folyton szüksége volt éppen ezekre, mediterrán társas lény volt, nem bánta, ha csevegés ürügyén körülrajongják, és ugyanakkor kapkodta a pasztillákat, kivált szívroham ellen, mivel egy rátört már, történetesen Moszkvában. (Meg is írta versben mindjárt az egyik ápolónőt.) Ehhez járult a harmadik tulajdonsága, melyet a festett bajuszról már gyaníthattunk volna, nevezetesen, hogy ritka hevességgel érdekelte a másik nem, kivált ha fiatalabb évjáratú. Szerencséjére Magyarországon éppen akkor tetőzött a költészetrajongás hulláma. Mindenki verset olvasott vagy írt. Serdülő lányok eszménye pedig természetesen a Költő volt, pályakezdő vagy veterán, mindegy, elég volt nyomtatásban megjelenni, lehetőleg valami harcias mondandóval, s akadt nyomban csodáló, szellemi menyasszony, ravasz rajongó, aki képes volt késő éjszakáig ott ülni valamelyik emelkedett társaságban, ásítás nélkül, míg a fontosabb esztétikai kérdéseket taglalták. Még nem volt feltalálva a diszkó, s a társasági élet, legalábbis az úgynevezett alkotói körökben, jobb híján inkább elvi kérdések körül forgott, mondjuk, az ábrázolás expresszív realizmusáról, amit persze véletlenül sem lehetett összekeverni sem az eszményítő, sem a realisztikus realizmussal. Mindezt a menyasszonynak álcázott szeretők megejtő valóságérzékkel vészelték át, türelemmel kivárva, mikor jön el (úgy hajnal felé) az ő idejük. Rítusa is volt ennek, senki nem hágta át. A biztonság kedvéért, mint alkalmi múzsák, közben odatették kezüket a lángoló ifjú térdére (asztal alatt), bátrabb esetekben a kezére (asztal fölött), nagy dió szemük meg ábrándosan körbepillogott, hátha akad aktuális zsenijüknél még nagyobb zseni, egy még érdekesebb, még híresebb, facéron. Nem nehéz elképzelni, micsoda hatást váltott ki, mindjárt az első este, a Nobel-díjjal koszorúzott Salvatore Quasimodo, magányosan, ahogy belecsöppent az Újságírók Szövetségének éttermében az átellenes épületből (vagyis: a Fiatal Művészek Klubjából) oda átrándult társaságba. De ne legyünk földhözragadtak: nemcsak a Nobel-díj tette őt izgalmassá. Bánatosnak tetsző magánya is. Valamint égő tekintete. Végtére már huszonnégy órája volt távol honi kedvesétől, aki egy milánói balettban jeleskedett. Summa summárum: a vacsora végeztével könynyűszerrel leválasztott egy menyasszonyt, beültette a fekete Volgába maga mellé, a lány másik oldalára engem, hogy tolmácsolhassak előre meg a díszkíséretnek szánt akadémikust, éppen csak a vőlegénynek nem jutott hely. A sofőr meg a lovak közé csapott. Megiszunk egy koktélt, persze az én szobámban, mondta a mester, s megragadta a lány kezét, mire a tudomány embere hátrafordult, és megkérdezte, egyáltalán szükség van-e még rá. Aggodalmát nevetségesnek találtam az enyémhez képest. Részint azért, mert a tekintetben nem voltam kioktatva, meddig kell egy tolmácsnak a közeledést elősegítenie, részint pedig, mert nemzetközi botrány is kerekedik abból, ha a koszorús költőt éppen nálunk üti meg a guta a nagy felhevülésben. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a hoppon maradt ifjú költő, mivel nem volt hozzáedződve még a költészetkedvelő lányok csapodárságához, valahonnét taxit kerített. És most úgy száguldottunk, már amennyire a kocsik márkája engedte, akár egy üldözéses kalandfilmben. Elöl a Volga (hörögve), hátunk mögött meg a Skoda (ilyen taxik voltak akkor), végig a néptelen utcákon, hiszen autót akkoriban keveset lehetett látni. Mindehhez vegyük hozzá, hogy maga az ifjú költő, aki homlokán babér helyett nyilván apró szarvacskadudorokat kezdett érezni, majdhogynem barátom volt, és köztudottan vehemens természetű; a mögöttünk villogó Skoda mindenesetre nem sok jót ígért. És e pontján a töprengésnek ráadásul az én térdemet is megfogta a menyasszony. Okulva az első nap tapasztalatain, Illés Bélával a nagy találkozót mindjárt a Moulin Rouge-ba beszéltük meg, ez volt a főváros egyedüli ledér szórakozóhelye, s akkor átmenetileg éppen Budapestnek hívták. Arra gondoltam ugyanis, s nyilván nem eszményítő realizmussal, hogy legalább ezen a helyen nem leszünk féltékenységi jeleneteknek kitéve. Illés Béla bácsi azonban, ahelyett hogy irodalmi problémákkal foglalkozott volna, holott ezekkel kalandos életében éppen elégszer találkozott, mindjárt az elején az italkeverő nőnek kezdett udvarolni, bárszékről, és ezt Quasimodo már csak a szicíliai és a magyar nép azonos karaktere miatt se tűrhette, így kisvártatva egymásra lettek féltékenyek. Ha Illés mély históriai tapasztalatairól kezdett beszélni, Quasimodo a királyi kézfogással hozakodott elő. A vetélkedőben (s talán belejátszott ebbe a nő realizmusa is) hajnal felé mégis Illés Béla tett szert némi előnyre, fölvállalván valamennyi névrokona egész írói munkásságát, mivel pedig Illés (meg Illyés) a magyar literatúrában többféleképpen ismert név, egyszerre volt drámaíró, színházi bennfentes, költő, népvezér, irodalomtörténész, sőt kritikus, ez utóbbi esetben Illés Lajos álcáját öltve magára. Ennek az előnynek az érvényesítésére azonban, sajna, nem kerülhetett sor, mert hajnalban bezárták a mulatót. Mivel pedig a programbizottság úgy gondolta, elég a bűnös Budapestből, okosabb lesz egy vidéki kirándulás, amúgy is el kellett indulnunk másnap Szigligetre. Ravasz ötlet volt. Szigligeten van az írók alkotóháza, nagy parkkal, boltíves szobákkal, alkotói csönddel, akár egy székesegyházban, és a hölgykoszorú is élemedett, nagy irtást a vendég ott nem végezhet. Gyermekversike-írók, érdemdús özvegyek, miegymás, mindez nem fog különösebb vonzerőt gyakorolni a hatvanéves mesterre. Amúgy is itt volt az ideje Quasimodót kivonni a közfigyelemből, felbukkant ugyanis egy nyugati újságíró, vörös posztó akkoriban, és még csak az hiányzott, hogy lefényképezze a vendéget valamilyen intim összeborulásban. A Volga azonban megmakacsolta magát, eldugult talán a fúvókája vagy efféle, mindenesetre már alkonyodon, amikor - egész napi vánszorgás után - legalább Balatonfüredet elértük. Amikor pedig kiderült, hogy itt egy