Rakéta Regényújság, 1984. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-20 / 47. szám
határba, mert ott húzódott az első vonal, az országúton keresztül. Én annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol a termőföldek és kaszálók feküdtek. No, őrködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyobb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát mi nem is mozgolódtunk, hanem inkább a nagyra nőtt törökbúzával takartattuk magunkat. Csupán egy ember volt közöttünk, aki sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment s majd oda ment. Még a lovát is ott hagyta, jól megkötve a hátunk megett, a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve, mert példának okáért a kardja sem volt ott az oldalán. Hacsak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy parázs, akit folyton fú a szél. Nekem a szívem már igen dobogott. - Az volt Petőfi, úgy é?! - kérdeztem. Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót: - Néha egy-két sor verset mondott, s néha nagyot nevetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam, csakhogy láthassam őt. S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve a hátát az öreg fának, írtvalamit sebtiben a táskáján, s közben-közben lobogó szemmel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szemben lévő jegenyefán megszólal egy madár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, felállt a fa tövéről, s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, mi is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a csodás madarat, s amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván: „Szabadságunk madara!” Itt egy kicsit elhallgatott az öreg Lőrinc bácsi, majd így folytatta: így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. De ahogy feljebb és feljebb ment a jegenyefán, az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy „pököm az ellenségre!” Ennyit mondván, hirtelen felült Lőrinc bácsi, és reám tekintett. S aztán mi lett Petőfivel? - kérdeztem. - Gondolom, onnét elrepült - mondta az öreg. S abbana pillanatban a tölgyfáról lehullott egy makk, és pontot tett a földre. KÉT HÉT MÚLVA A RAKÉTA REGÉNYÚJSÁGBAN 34