Rakéta Regényújság, 1985. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)
1985-11-19 / 47. szám
mokratikus meggyőződésük ellenére - arra is fölhívták a figyelmét, hogy viselkedése épp egy volt hercegi kastélyba való a legkevésbé. Hiába fáradoztak, az évtizedes megrögzött szokásokon a többség egyöntetűen kinyilvánított óhaja sem fogott, így a kollégák - mit volt mit tenni?— kénytelen-kelletlen beletörődtek a megváltoztathatatlanba, s megpróbálták elképzelni, hogy ismét fiatalok, akik nem Windischgrätz herceg egykori kastélyában, hanem egy laktanyában vannak összezárva Újpest rettenetes garabonciájával. . E történelmi helyzetben érte a társaságot a villámcsapásszerű hír, mely szerint a rákövetkező héten új lakó érkezend a kastélyba. Méghozzá egy bolgár fordítónő, aki Petőfi Sándor verseinek bolgár nyelvre való átültetésén fog ott dolgozni. A válságos pillanat teljes súlyát átérezve, a toll- és asztaltársak sorsdöntő lépésre szánták el magukat: előgombolták Berdát, s a vérszerződést kötők ünnepélyességével kijelentették, hogy az új vendég megérkeztéig, Isten neki, továbbra is elnéznek neki mindent, ám próbáljon csupán egyetlenegyszer, akár csak a leg„staccatóbb” pillanat erejéig is megfeledkezni magáról a külföldi hölgy jelenlétében, ők - jogos nemzeti fölindulásukban - úgy kivágják az étkezőből őkérmét, hogy a park közepéig a lába sem éri a földet. Nem csodálhatjuk, hogy a fordítónő érkezését megelőző napok étkezéseit, Berda szüntelen duzzogása és zsörtölődése töltötte ki. Aköltőn szemlátomást rosszkedv, sőt szorongás lett úrrá, ami - a társaság legalábbis így értékelte - a legszebb reményekre jogosított a nemzeti büszkeség leendő csorbulatlansága szempontjából. Képzelhető, mily nagy volt mindeme honfiak döbbenete, midőn költőnk - alig két-három percre az ebédlőasztal mellett lezajlott kölcsönös bemutatozás után - mégis, minden várakozásuk ellenére, forradalmi daccal adott szabad hangot az életvitelét illető régi beidegződésének! Pillanatnyi dermedt csönd után (melynek idején csupán a bolgár hölgy folytatta az étkezést, egy gondolatnyival tán jobban tányérja fölé görbedve, mint addig) a nemzeti önérzetükben, fölháborító sérelmet szenvedett magyarok fölemelkedtek helyükről, megfogták Berda grabancát, s korábbi fenyegetésüket zordonan valóra váltva, kipenderítették a poétát az ajtón. Puff. Átmeneti Paradicsomából kiűzetve, Berda éhesen és elszontyolodva ődöngött a hajdani Windischgrätz-park ösvényein. Hát ahogy így megy, mendegél, egyszer csak a herceg TABI LÁSZLÓ tetten beszélnek - Én azt tanácsoltam magának, Iduci, hogy jól gondolja meg. Modern embernek tartom magamat, tudom, hogy a műanyaggyártás módfelett fejlett, de azért a saját bőrében - legalábbis szerintem - mindig jobban fogja érezni magát. - Ha nem lenne petyhüdt. De nézze, itt a fülem mögött is ráncosodik már a nyakam. Azt hallom, hogy ez a dinidon valami egészen remek dolog. Rugalmas, de mégis feszül, és bársonyos, anélkül hogy érdes lenne. Nem maga mondta a múltkor, hogy milyen szép bőre van Gyutacsi Ellának? - Már ő is át van húzva? ■ - Kis csacsim. Fél éve. - S a férje? Mit szól hozzá a férje? - Nem tud róla. - Hogy lehet az? - Nem lehet észrevenni. - De hát valahol csak kell egy varrásnak lennie! - A két talpán varrják össze. Belebújik a nő, mint valami zsákba, és a két talpán testszínű cérnával jó erősen összevarrják. - És a haja? Azzal mi lesz? - A fejen, ott, ahol a haj van, körülvágják a dinidont, de a vágást persze nem lehet látni, mert a hajat a nő körös-körül ráfésüli. Nem vette még észre, hogy milyen sok nő visel körben lelógó hajat? Azok mind át vannak húzva. - Nagyon fájdalmas dolog lehet. - Eléggé. De aztán viszont rendben van az ember bőre. Isteni dolog. Már tegnap megvettem volna az anyagot, de csak kreolt lehetett kapni. Hiszen tudja, hogy mindig az a szín nincs, amit a vevő keres. Az eladó azt ígérte, hogy a hét végére kapnak fehéret, enyhén pozsgásat, egészen kicsi pórusokkal! - Képzelem, mibe kerül. - Drága, de én hál’istennek filigrán vagyok. Három négyzetméterből kitelek. Miért járjon egy modern asszony ráncosán, nem igaz? - Tudja az ördög ... Én valahogy viszolygok tőle ... - Maga ugyanígy viszolygott a hajfestéstől, a műszempillától, sőt a rúzstól is ... Ha magára hallgattam volna, már régen ötvenéves lennék ... - Jó, jó, de valahol mégiscsak meg kell állni... - Szép kis nézet, mondhatom. Ha magától függött volna, még a feudalizmusban élnénk... - Nézze, Iduci, maga a végén úgyis áthúzatja magát. Legalább ne beszéljünk róla... Ha eztán megsimogatom a karját, nem fog gyorsabban verni a szívem. 16