Rakéta Regényújság, 1985. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)

1985-11-19 / 47. szám

mokratikus meggyőződésük ellenére - arra is fölhívták a figyelmét, hogy viselkedése épp egy volt hercegi kastélyba való a legke­vésbé. Hiába fáradoztak, az évtizedes meg­rögzött szokásokon a többség egyöntetűen kinyilvánított óhaja sem fogott, így a kollé­gák - mit volt mit tenni?— kénytelen-kellet­len beletörődtek a megváltoztathatatlanba, s megpróbálták elképzelni, hogy ismét fiata­lok, akik nem Windischgrätz herceg egykori kastélyában, hanem egy laktanyában vannak összezárva Újpest rettenetes garabonciájá­val. . E történelmi helyzetben érte a társaságot a villámcsapásszerű hír, mely szerint a rákö­vetkező héten új lakó érkezend a kastélyba. Méghozzá egy bolgár fordít­ónő, aki Petőfi Sándor verseinek bolgár nyelvre való átülte­tésén fog ott dolgozni. A válságos pillanat teljes súlyát átérezve, a toll- és asztaltársak sorsdöntő lépésre szánták el magukat: elő­gombolták Berdát, s a vérszerződést kötők ünnepélyességével kijelentették, hogy az új vendég megérkeztéig, Isten neki, továbbra is elnéznek neki mindent, ám próbáljon csu­pán egyetlenegyszer, akár csak a leg­„stacca­­tóbb” pillanat erejéig is megfeledkezni ma­gáról a külföldi hölgy jelenlétében, ők - jo­gos nemzeti fölindulásukban - úgy kivágják az étkezőből őkérmét, hogy a park közepéig a lába sem éri a földet. Nem csodálhatjuk, hogy a fordítónő érke­zését megelőző napok étkezéseit, Berda szüntelen duzzogása és zsörtölődése töltötte ki. A­­költőn szemlátomást rosszkedv, sőt szorongás lett úrrá, ami - a társaság legalábbis így értékelte - a legszebb remé­nyekre jogosított a nemzeti büszkeség leen­dő csorbulatlansága szempontjából. Képzelhető, mily nagy volt mindeme hon­fiak döbbenete, midőn költőnk - alig két-há­­rom percre az ebédlőasztal mellett lezajlott kölcsönös bemutatozás után - mégis, min­den várakozásuk ellenére, forradalmi daccal adott szabad hangot az életvitelét illető régi beidegződésének! Pillanatnyi dermedt csönd után (melynek idején csupán a bolgár hölgy folytatta az ét­kezést, egy gondolatnyival tán jobban tá­nyérja fölé görbedve, mint addig) a nemzeti önérzetükben, fölháborító sérelmet szenve­dett magyarok fölemelkedtek helyükről, megfogták Berda grabancát, s korábbi fe­nyegetésüket zordonan valóra váltva, kipen­derítették a poétát az ajtón. Puff. Átmeneti Paradicsomából kiűzetve, Berda éhesen és elszontyolodva ődöngött a hajdani Windischgrätz-park ösvényein. Hát ahogy így megy, mendegél, egyszer csak a herceg TABI LÁSZLÓ tetten beszélnek - Én azt tanácsoltam magának, Iduci, hogy jól gondolja meg. Modern ember­nek tartom magamat, tudom, hogy a mű­anyaggyártás módfelett fejlett, de azért a saját bőrében - legalábbis szerintem - mindig jobban fogja érezni magát. - Ha nem lenne petyhüdt. De nézze, itt a fülem mögött is ráncosodik már a nyakam. Azt hallom, hogy ez a dinidon valami egészen remek dolog. Rugalmas, de mégis feszül, és bársonyos, anélkül hogy érdes lenne. Nem maga mondta a múltkor, hogy milyen szép bőre van Gyu­­tacsi Ellának? - Már ő is át van húzva? ■ - Kis csacsim. Fél éve. - S a férje? Mit szól hozzá a férje? - Nem tud róla. - Hogy lehet az? - Nem lehet észrevenni. - De hát valahol csak kell egy varrás­­nak­ lennie! - A két talpán varrják össze. Belebújik a nő, mint valami zsákba, és a két talpán testszínű cérnával jó erősen összevarrják. - És a haja? Azzal mi lesz? - A fejen, ott, ahol a haj van, körül­vágják a dinidont, de a vágást persze nem lehet látni, mert a hajat a nő körös-körül ráfésüli. Nem vette még észre, hogy mi­lyen sok nő visel körben lelógó hajat? Azok mind át vannak húzva. - Nagyon fájdalmas dolog lehet. - Eléggé. De aztán viszont rendben van az ember bőre. Isteni dolog. Már teg­nap megvettem volna az anyagot, de csak kreolt lehetett kapni. Hiszen tudja, hogy mindig az a szín nincs, amit a vevő keres. Az eladó azt ígérte, hogy a hét végére kapnak fehéret, enyhén pozsgásat, egé­szen kicsi pórusokkal! - Képzelem, mibe kerül. - Drága, de én hál’istennek filigrán vagyok. Három négyzetméterből kitelek. Miért járjon egy modern asszony ránco­sán, nem igaz? - Tudja az ördög ... Én valahogy vi­­szolygok tőle ... - Maga ugyanígy viszolygott a hajfes­téstől, a műszempillától, sőt a rúzstól is ... Ha magára hallgattam volna, már régen ötvenéves lennék ... - Jó, jó, de valahol mégiscsak meg kell állni... - Szép kis nézet, mondhatom. Ha ma­gától függött volna, még a feudalizmus­ban élnénk... - Nézze, Iduci, maga a végén úgyis át­­húzatja magát. Legalább ne beszéljünk róla... Ha eztán megsimogatom a kar­ját, nem fog gyorsabban verni a szívem. 16

Next