Rakéta Regényújság, 1986. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)
1986-03-11 / 10. szám
zanak ezek a szavak, pedig ott voltak néhány emberöltő előtt Magyarországon, és az ő engedélyük nélkül nem lehetett kinyomtatni egyetlen sort sem. Ők voltak a szabad sajtó kerékkötői. — A nép nevében követelem, hogy azonnal engedelmeskedjen! — rivallt Petőfi a vonakodó nyomdászra. A nép, amelyhez ezalatt a Hatvani utca sarokkövéről Jókai Mór egymás után intézte a gyújtó szónoklatokat, valóban fenyegetően tolongott a nyomdahelyiség ablakai előtt. Csak az első kőnek kell elrepülni, hogy azt nyomban kövesse ezer meg ezer kődarab. A nyomdász engedett. — Adják ide az urak a kéziratot! — szólott, és intett várakozó munkásainak, hogy a kézirat kiszedéséhez nyomban hozzálássanak. A munka gyorsan ment, mert a kéziratot apró darabokra vagdalták, ilyenformán egyszerre hat-hét munkáskéz is nekilátott a dolog elvégzésének. Délelőtt fél tizenkettőt mutatták a ferenci barátok toronyórái a közelben, amikor Petőfi kirohant a nyomdahelyiségből a még nedves nyomtatvánnyal. — Íme, itt van a szabad sajtó első példánya! — kiáltotta a tömeghez, és megforgatta feje felett a nyomdafestékes papírdarabot. A nép pedig szent lelkesedésében levette kalapját, és fedetlen fejjel állott a szabaddá lett sajtó első terméke előtt. Jókai ismét a sarokkőre ugrott, és ragyogó szavakban — amint e napon csak ő tudott beszélni — magyarázta meg a népnek a mai nap jelentőségét. A nyomdából ezalatt százszámra hozták a kinyomtatott tizenkét pontot, és ingyen osztogatták a nép között. Boldog volt, aki egy példányhoz hozzájuthatott. De az idő múlott, a ferenci barátoknál a harangszó rágyújtott a déli versre, a „levesharangszóra”. Aki ezt a harangszót a régi Pesten hallotta, annak nyomban eszébe jutott családi otthona, terített asztala, mert a régi Pesten pontosan ebédeltek az emberek. A korgó gyomrok nem szívesen hallgatják a legszebb szónoklatokat sem. A tömeg oszladozni kezdett, az emberek vitték haza megmutatni a családjuknak azt a furcsa papirost, amit ma ingyen osztogattak a Hatvani utcában. Petőfi megrántotta a szónoklatba belemerült Jókai kabátját: — Gyerünk haza, Marcikám. Majd délután a Múzeumnál folytatjuk. Jókai leszállott a sarokkőről, és folytonos ünnepeltetés és éljenzés közepette indult el Petőfi társaságában a Dohány utcai otthon felé. Derekasan ki voltak fáradva mind a ketten a reggel óta tartó munkában, reájuk fért egy-két órai pihenés. Jókainak az volt a szokása, hogy az alatt az idő alatt, amíg Petőfiné a levest befőzte és asztalra helyezte, a szobájába vonult, és átnézegette előző este írt kéziratait. Petőfiné alaposan előkészítette az ebédet, néha fertályórát is kellett várakozni. De ezen a napon nem vonult vissza Jókai regénykézirataihoz. Kezébe se vette azokat a papirosokat, amelyek majd később világhírt és dicsőséget szereznek írójának. Egy papirosra volt büszke, a szabad sajtó első példányára, amelyet ő írt. Ebben a kezdetleges nyomtatványban gyönyörködött, ezt mutogatta a konyháján sürgölődő Petőfinének, ezzel dicsekedett az ebédlőben üldögélő öreg Petrovicsnénak. Soha ilyen büszke nem volt egyetlen sikerére sem a költő. Délutánra már Jókai és Petőfi nevétől visszhangzott egész Pest. Nem kellett hívogatni senkit, mindenki özönlött a Múzeumkert felé, ahol délutánra népgyűlés volt hirdetve. Mi történt ezen a népgyűlésen, azt bőven elmondja a történelem. Ismét felolvasták a tizenkét pontot, Petőfit ismét hallani akarták, tudj’ isten hányadszor szavalta el ezen a napon a Talpra magyar-t. A Múzeumkert visszhangozta az „Esküszünk”-et, a világoszöld múzeumi falak visszaverték a hangot, zuhogó esőben is kiállott a tömeg a kertben, csak néhányan nyitották ki az esernyőjüket, mire néhány rosszmájú ember „paraplé-forradalomnak” titulálta később a szent márciusi napot. Már itt, a délutáni népgyűlésen emelkedtek egyes hangok a tömegben. — Nincs addig igazi sajtószabadság, amíg Táncsics Mihály börtönben ül! Ki kell szabadítani Táncsicsot! Ki volt ez a Táncsics? író volt, aki sajtóvétségért a budai börtönben ült. Petőfi Sándor Vasvári Pál 7