Rakéta Regényújság, 1986. július-december (13. évfolyam, 26-52. szám)

1986-10-07 / 40. szám

32 A szobájában az angyalok lábujjhegyen jártak, és maga azt akarta, hogy meséljek — és én meséltem. Meséltem Justh Zsi­gáról és a pusztaszenttornyai Antigoné-előadásról, és az elő­­adáson jelen volt párizsi írókról, akik szerették Justh Zsigát, és Párizsból eljöttek hozzá a pusztai kicsi, de szép kastélyba. A zöldes fényű lámpa világa a maga fejére esett, és maga úgy hatott reám, mint az álomlátomás. Csodálatos az, hogy akár a művészet, akár a természet szépségei foglalkoztatnak bennünket, a maga nézése megvál­tozik. A szemei még nagyobbak lesznek, és a megelégedés­nek, a belső­ örömnek, a nyugalomnak a varázsa fejező­dik ki az egész lényén. Valami leheletszerűen finom mosoly fénylik a szája szögletében, és úgy érzem mindig, mintha elfelejte­ném a hétköznapi élet minden aprólékos profánságait. Megszenteltnek érzem az órákat, miket együtt töltünk. Mindig a földön járunk, nem ismerjük a testetlen szentimen­­talizmust, de valami tiszta magaslatról látjuk a világot és saját magunkat. És ezek a világos látásaink adják meg együttlé­­tünknek a szépségét, a nyugalmat és megelégedést. Sohasem fogom elfelejteni a tegnapi délutánt. Keserű sza­vak is estek, szomorú gondolatok kísértettek meg bennünket — hát lehetséges volna? Most és mindig látni fogom magát, amint tegnap délután egy kicsit betegen, egy kicsit fáradtan, félig fekve, félig ülve a díványon pihent, és amikor az angyalok lábujjhegyen jártak a maga szobájában. 1911. március 14. Himmelhoch jauchzend, zu Tode betrücht [egetverő ujjongás, halálos szomorúság] — ez volt a tegnapi délután tartalma. A két véglet között hánykolódott tegnap lelkünk, és ez a két lélek két fehér galambhoz hasonlított, amint a tiszta éterben valami ellenséges erő­ űzi, kergeti, nem tudom miért. Himmelhoch jauchzend — ez volt a tegnapi délután utolsó hangja. Szeretlek. Zu Tode betrücht volt a lelkem — szeretlek! A szép varázsmesékbő­l jöttél ide — szeretlek! Az ajkad édes, és álmokat adó az érintése - szeretlek. A szemeid nézé­se gondolatokat mond — szeretlek; hajlékony vagy és gyön­géd — szeretlek. A bokáid karcsú, finom csontból valók — sze­retlek; a derekad olyan, mint egy liliomnak a virág alatti szára — szeretlek. A két karod vékony és puha, mint a fügefá­nak a két ága — szeretlek. A szád olyan, mint egy megvágott vérnarancs nyílása — szeretlek. Az emlőid olyanok, mint egy fiatal almafának az első almagyümölcsei, mikor a virág szü­zessége először fogantatott — szeretlek. A fogaid fehér iker­testvérek, és halkan mosolyognak — szeretlek. A kezeid for­mái gyöngédek és olyanok, mint a gesztenyefák fiatal hajtású levelei — szeretlek. A nyakad gyöngéd hajtással tartja a feje­det — szeretlek. A lábaid kicsikék, és nemes íveléssel a meg­fordított liliom virágkelyhéhez hasonlítanak — szeretlek. A füleid nemesen pirosló kagylók, kicsinyek, üdék, mintha rózsaszínt lehelt volna rájuk a véred — szeretlek. A homlokod arányosan széles és magas, a nemes gondolataid születnek ottan — szeretlek. A hangodban zene van, melodikus és édes — szeretlek. A mosolygásod az ajkaidon játszik, a szemeidben villog — szeretlek. A mozgásod könnyed és zajtalan — szeret­lek. Kivételes, nemes, érzékeny, jó és tiszta a lelked — szeret­lek. A szépség rajongója vagy — szeretlek. Ösztönszerűen va­rázsolsz széppé mindent, amivel körülveszed magadat — sze­retlek. Szereted a művészeteket, szereted a szép gondolato­kat — szeretlek. Szereted a magányt — szeretlek. Szépségben akarsz élni — szeretlek. Megérzed magadat, és nem akarsz más lenni, mint ami vagy — szeretlek. Büszke vagy arra, mit szeretsz — szeretlek. Szereted a fákat, a virágokat­­ szeretlek. Harmóniákra vágyakozol - szeretlek. Az eszed átható erejű, és luciditás fénylik belőle — szeretlek. Mindent megértesz — szeretlek. Egy művész és költő és benned­­ szeretlek. Élet­művész vagy — szeretlek. Bohém vagy — szeretlek. Szereted a csendes éjszakát és a csillagokat — szeretlek. Meglátod a vo­nuló felhőt, és a gondolataidat vele útra küldöd — szeretlek. Imádod a fényt, a napot, aki neked testvéred — szeretlek. Szereted a félhomályt, szereted a nyugvó nap bíbor színét — szeretlek. Szereted a kandallód piros világosságát — szeretlek. Szereted a költeményeket, és a szép gondolatok hallatára a szemeid ragyognak — szeretlek. A kemény gondolatok fájnak neked — szeretlek. Te szép vagy, te előkelő vagy, te nemes vagy, te gyöngéd vagy, és olyan vagy, mint a virágok — én na­gyon szeretlek. Nem, az nem lehet másként: mi évezredek óta össze vagyunk kapcsolva, mi egymáshoz tartozunk mind­örökre, mindörökre! Szeretlek, szeretlek, édes, édes Annie! 1912. április 29. Most, április 23-án csak ketten voltunk a szobában, hűvös felhők jártak a levegőben, hűvös volt a szoba, és a meleg kandalló mellett ültünk, és melegen éreztük meg egymást. Egy kis asztal állott közöttünk, és te könnyű selyemből való és testedhez simuló, fekete ruhát viseltél; a ruha ujjai rövi­dek voltak és bővek, a te szép formás, meztelen karjaid pedig nemes testszínben fénylettek. A bokád fölött egy kicsit duz­zadt volt a lábad — a lábadat az ölembe vettem, és mind a két kezemmel átfogva a karcsú bokádat, föl egészen a térdedig gyöngéd erővel cirógattam. Te hátradőltél a karszékben, be­hunytad a szemeidet, és a megelégedés, a jó érzés nyugalma fejeződött ki az arcodon. Aztán hallgattunk, és szemeink egymásba merültek, a szobában megjelent a homály, és édes csendben néztük, láttuk egymást, és mialatt néztelek téged, csodálatos vízióm támadt. Tahiti szigetén voltam, és megál­modtam rajta a tragikus őserdőt, és ebben az őserdőben nin­csenek ragadozó állatok, nincsenek mérges kígyók, nincse- Gozsdu Elek (1849-1919) Weisz Anna Justh Zsigmond (1863-1894)

Next