Rakéta Regényújság, 1987. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-03 / 44. szám
hajózott a résbe, a férfi oldalához dörgölte hátsó felét. Izmos a fara, ahhoz képest, hogy kissé kövérnek látszik, gondolta ő, miközben amaz a fiát nevelte: ledoblak, Rolandka, ha ugrálsz! Örüljél, hogy a bácsi ilyen udvarias, köszönd meg szépen, Rolandka! A férfi lemondott volna Rolandka hálájáról, de a mamája addig erőszakoskodott, míg megkapta, nincs mit, morogta válaszul, s bámult reájuk felülről. A ruganyos popsija: egy-null, Rolandka viszont: egy-egy, sőt egy-kettő. A gyerek választékát mintha vonalzóval húzták volna, az asszonyé viszont beleveszett a nagy fodrászati műgonddal készült hajgyűrűkbe. A férfi idegenkedett az efféle „afroluk”-frizurától. Ole Zanc, gyermekes anyáktól tartózkodunk, ugye. Mikor Rolandkáék leszálltak, állva maradt, az ülést tolakodva foglalta el egy dúsan illatozó némber, parfümfelhője sehogyan sem akart szétoszlani. Dacosan hátat fordított neki a férfi, van ezen a buszon éppen elég nő, fütyülök erre a majomra, aki szabályos májfoltokat festett a szemhéjára, s fülenként három pici aranyvirágot lövetett cimpáiba. Elképzelte inkább, milyen volna az élet a hátsó kapaszkodónál ábrándozó romantikus szépséggel, morzsolgathatná hosszú fekete haját, csak arra kéne rávennem, hogy vérvörös karmaitól szabaduljon meg, így ragadozó madárra emlékeztet. Különben elkényeztetett kis csaj lehet, arcán mintha állandó szemrehányást jelezne a pengévé vékonyult száj s a homlok ereszkedő íve, á, efféle libákhoz se türelmem, se pénzem. A termetes asszony, akinek levesbe való zöldségek kandikálnak a kosarából, még kevésbé jöhet szóba, nem szakácsnő kell énnekem, hanem szellemi társ. Alkalmasnak látszik az a kis pápaszemes a legelső sorban, kérdés, tudnám-e szeretni a túl kerek állát, mely alatt máris tokába gyűrődik a hús, ahogyan az Esti Hírlapot bújja. Hm, aki így elmerül egy bulvárlapban, lehet-e mélyen érző s gondolkodó? Válasszam inkább a fitos orrút? Copfja vígan lengedez a kanyarokban, keze vékony, bőre szeplős, valószínűleg ő a legfiatalabb valamennyiük között. Volna neki mit mesélnem, gondolta a férfi magabízón. A szülei nyilván gyűlölnének, nem egy ilyen éhes pasit álmodtak a lányuk oldalára, keresztkérdéseik nyomán kiviláglanának anyagi helyzetem sötét foltjai... A pipike viszont azt akarná, hordozzam esténként diszkóba, házibuliba, rockkoncertre ... A férfi bizonytalan kézmozdulatot tett, emezekből ő már kinőtt. Pillantása a székre tévedt, amelynek támlafogantyúját szorongatta. AZ ÉN SZÉKEM! - gondolva fennkölten. A némber eltűnt, keskeny arcú lány tekintett föl rá, lófarka zsíros, bőre pattanásos, jaj... ez egy fiú. A férfi meg se próbálta elképzelni, milyen volna az élet evvel. Ekkor szállt fel a középső ajtónál AZ A NŐ, és minden kivilágosodott - arra lett figyelmes a férfi, hogy immár nem kap levegőt. Gyönyörű volt az a nő, haja vörösen lobogott, akár egy diadalmas zászló, nagy szeméből jóllakottság sugárzott, amint körbejártatta, s tett néhány lépést... éppen őfeléje! Elvörösödött, pislogott reá, ahogyan isten képmására a hívő, üzenvén meghatottan: boldog vagyok, hogy ... És abban a pillanatban pontosan érezte, mire gondol AZ A NŐ. Szakavatottan mérte föl a választékot, szortírozta kifelé a reszlit, a kopasz öregúr túl kopasz és túl öreg, a lófarkas nyikhaj túl lófarkas és túl nyikhaj, a sörtepofájú pasas túl pasas, a malacszemű túl méla és túl malacszemű ... Ez vagyok én, gondolta a férfi csüggedten, a MÉLA MALACSZEMŰ. Már kihajított, véglegesen és visszavonhatatlanul, hogy pedig a remény szikráját se hagyja fényleni, továbblépett előre, mohó hímtekintetek rivaldafényében. A férfi megnyalta a szája szélét. Nem nézett utána, minek? Leszállt a tizenötös autóbuszról, hazatért, megvacsorált szerettei körében, végignézte a tévé esti kalandfilmjét, kezet, lábat, arcot, fogat mosott, pizsamát öltött, beállította a vekkert, és nyugovóra tért. Tengerimalacokról álmodott a férfi. Rajz: Bogdán István MAGVETŐ HÍRADÓ W HHK