Rakéta Regényújság, 1987. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1987-11-03 / 44. szám

hajózott a résbe, a férfi oldalához dörgölte hátsó felét. Izmos a fara, ahhoz képest, hogy kissé kövérnek látszik, gondolta ő, miközben amaz a fiát nevelte: ledoblak, Rolandka, ha ugrálsz! Örüljél, hogy a bácsi ilyen udvarias, köszönd meg szépen, Rolandka! A férfi lemondott volna Rolandka hálájá­ról, de a mamája addig erőszakoskodott, míg megkapta, nincs mit, morogta válaszul, s bámult reájuk felülről. A ruganyos popsi­ja: egy-null, Rolandka viszont: egy-egy, sőt egy-kettő. A gyerek választékát mintha vo­nalzóval húzták volna, az asszonyé viszont beleveszett a nagy fodrászati műgonddal ké­szült hajgyűrűkbe. A férfi idegenkedett az efféle „afroluk”-frizurától. Ole Zanc, gyer­mekes anyáktól tartózkodunk, ugye. Mikor Rolandkáék leszálltak, állva ma­radt, az ülést tolakodva foglalta el egy dúsan illatozó némber, parfümfelhője sehogyan sem akart szétoszlani. Dacosan hátat fordí­tott neki a férfi, van ezen a buszon éppen elég nő, fütyülök erre a majomra, aki szabá­lyos májfoltokat festett a szemhéjára, s fü­lenként három pici aranyvirágot lövetett cimpáiba. Elképzelte inkább, milyen volna az élet a hátsó kapaszkodónál ábrándozó romantikus szépséggel, morzsolgathatná hosszú fekete haját, csak arra kéne rávennem, hogy vérvö­rös karmaitól szabaduljon meg, így ragado­zó madárra emlékeztet. Különben elkényez­tetett kis csaj lehet, arcán mintha állandó szemrehányást jelezne a pengévé vékonyult száj s a homlok ereszkedő íve, á, efféle libák­hoz se türelmem, se pénzem. A termetes asszony, akinek levesbe való zöldségek kandikálnak a kosarából, még ke­vésbé jöhet szóba, nem szakácsnő kell énne­kem, hanem szellemi társ. Alkalmasnak lát­szik az a kis pápaszemes a legelső sorban, kérdés, tudnám-e szeretni a túl kerek állát, mely alatt máris tokába gyűrődik a hús, aho­gyan az Esti Hírlapot bújja. Hm, aki így el­merül egy bulvárlapban, lehet-e mélyen érző s gondolkodó? Válasszam inkább a fitos orrút? Copfja ví­gan lengedez a kanyarokban, keze vékony, bőre szeplős, valószínűleg ő a legfiatalabb valamennyiük között. Volna neki mit mesél­nem, gondolta a férfi magabízón. A szülei nyilván gyűlölnének, nem egy ilyen éh­es pa­sit álmodtak a lányuk oldalára, keresztkér­déseik nyomán kiviláglanának anyagi hely­zetem sötét foltjai... A pipike viszont azt akarná, hordozzam esténként diszkóba, há­zibuliba, rockkoncertre ... A férfi bizonyta­lan kézmozdulatot tett, emezekből ő már ki­nőtt. Pillantása a székre tévedt, amelynek tám­lafogantyúját szorongatta. AZ ÉN SZÉ­KEM! - gondolva fennkölten. A némber el­tűnt, keskeny arcú lány tekintett föl rá, lófar­ka zsíros, bőre pattanásos, jaj... ez egy fiú. A férfi meg se próbálta elképzelni, milyen volna az élet evvel. Ekkor szállt fel a középső ajtónál AZ A NŐ, és minden kivilágosodott - arra lett figyelmes a férfi, hogy immár nem kap leve­gőt. Gyönyörű volt az a nő, haja vörösen lo­bogott, akár egy diadalmas zászló, nagy sze­méből jóllakottság sugárzott, amint körbe­­jártatta, s tett néhány lépést... éppen őfelé­­je! Elvörösödött, pislogott reá, ahogyan is­ten képmására a hívő, üzenvén meghatottan: boldog vagyok, hogy ... És abban a pillanatban pontosan érezte, mire gondol AZ A NŐ. Szakavatottan mérte föl a választékot, szortírozta kifelé a reszlit, a kopasz öregúr túl kopasz és túl öreg, a ló­farkas nyikhaj túl lófarkas és túl nyikhaj, a sörtepofájú pasas túl pasas, a malacszemű túl méla és túl malacszemű ... Ez vagyok én, gondolta a férfi csüggedten, a MÉLA MALACSZEMŰ. Már kihajított, véglegesen és visszavonhatatlanul, hogy pe­dig a remény szikráját se hagyja fényleni, to­vábblépett előre, mohó hímtekintetek rival­dafényében. A férfi megnyalta a szája szélét. Nem né­zett utána, minek? Leszállt a tizenötös autó­buszról, hazatért, megvacsorált szerettei kö­rében, végignézte a tévé esti kalandfilmjét, kezet, lábat, arcot, fogat mosott, pizsamát öl­tött, beállította a vekkert, és nyugovóra tért. Tengerimalacokról álmodott a férfi. Rajz: Bogdán István MAGVETŐ HÍRADÓ W HHK

Next