Rakéta Regényújság, 1988. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-22 / 12. szám
CAKOTA 19 sek bombatámadásai megsemmisítették ennek a fontos kikötővárosnak a felét, az Averhofstrasse pedig teljesen romba dőlt. Ott ültem a dzsipemben, és szótlanul meredtem a tégla- és törmelékhegyre. Valaha itt dolgozott Walter Salzer. Nevét, clmét, önéletrajzát a személyzeti osztály őrizte - s most az egész anyag ott fekszik a törmelékhegy alatt. Miközben azon töprengtem, milyen nyomon induljak tovább, egyszerre csak titokzatos módon egy kisfiú jelent meg az utca szemközti oldaláról egy romház alól. Kiszálltam, hogy utánanézzek, honnan jött, s hamarosan rábukkantam egy pincebejáratra, amelyet félig elfedett egy tűztől kormos kőrakás. - Itt laktok? - kérdeztem a gyereket. - Igen, apám a házmester... ő volt a házmester. Egy csokoládészeletet nyomtam a kezébe. - Hívd csak ide - mondtam. A csokoládé csodát művelt. A kisfiú bekúszott a pincébe, s nyomban visszatért egy férfival, aki túlságosan idősnek látszott ahhoz, hogy az apja legyen. Szemmel láthatóan végigcsinálta mindkét világháborút. Egy csomag Players cigarettával a kezemben megkérdeztem, vajon ismer-e bárkit is, aki felvilágosítást adhatna a szemközti épület hajdani bérlőiről. - Herr Mayerdorf, a volt kollégám szólalt meg, miközben egy pillanatra sem vette le tekintetét a cigarettásdobozról. - A menyével él a külvárosban, Marienthalban, Am Neumarkt 27-ben. Herr Mayerdorf, mint kiderült, szép lakásban lakott, és még a Players csomag látványáról sem jutott eszébe semmi. Egyáltalán nem emlékezett Walter Salzerra, jóllehet több mint tíz esztendőn át dolgozott a cégnél. Ám egy karton Chesterfieldtől és további kartonok kilátásba helyezésétől kitisztult az emlékezete. - Ú, hát persze, Herr Salzer! Már 1939 óta nem dolgozott a cégnél, most már emlékezem. Nem, sejtel mem sincsen, hol lakik, de meglehet, a direktor úr, dr. Ziegler meg tudja mondani. Salzer úr baráti viszonyban volt Ziegler úrral. Össze is jártak. - Hol lakik? - Dr. Ziegler Kölnbe költözött - csóválta fejét sajnálkozva Mayerdorf. - Nem ismerem a címét. Minden németnek be kellett jelentkeznie lakhelyének rendőrőrszobáján. Nyolc órát tartott kocsival az út Kölnbe, de ott másnap reggelig kellett várnom, amíg sikerült beszélnem a bejelentkezéseket kezelő éhenkórász hivatalnokkal. Kiderült, hogy dr. Ziegler visszaköltözött Hamburgba. Ismét a bejelentőhivatalt kerestem fel, s meg is kaptam Ziegler úr hamburgi címét. A dicsőség múlandó: Ziegler egy hajdani villa egyetlen kis szobájában lakott. Nem találtam odahaza, de házvezetőnője, néhány szelet csokoládé ellenében, boldogan pletykált nekem. - Voltaképpen nem is dr. Zieglert keresem - hazudtam a házvezetőnőnek -, hanem a sógornőmet. A férje valaha ugyanannál a cégnél dolgozott, mint dr. Ziegler. Salzer a neve. Nem, nem ismeri Herr Salzert, közölte, de amikor leírtam neki a külsejét, az égett kezet meg a kardvágásheget, nyomban emlékezett rá. - Úgy van, egy ilyen külsejű férfi járt itt dr. Zieglernél, röviddel azt követően, hogy beköltözött. Még itt is aludt a doktor úrnál. Nem mehetett el a kijárási tilalom miatt. Ennél többet nem tudott róla mondani, de mégiscsak kaptam valamit, aminek a nyomán elindulhattam Salzer tehát el. A bombák elkerülték, és nem nyelte el valamelyik orosz fogolytábor sem. Ezúttal nem bíztam magam egy karton cigarettára. Elhajtottam az angol katonai hírszerző irodára. A kirendeltség vezetője Clive Ald ridge kapitány, Ian Wilson unokafi vére volt, s ez a körülmény sok drága időt megtakarított nekem. Rövid magyarázat után kértem két megbízható motoros katonát és huszonnégy órás időtartamra egy irodahelyiséget. Utasítottam a két katonát, menjenek el Ziegler lakására, és amint hazajön, hozzák magukkal a katonai hírszerzésre, ne engedjék, hogy bárkivel is szót váltson. - A tiszti klubban megtalálnak - közöltem velük. Délután több ízben alig álltam meg, hogy magam is ne siessek Ziegler lakására, mert a két katona egészen estig nem jelentkezett. Végül vacsora közben hivattak ki. - Bezártuk a katonai fogdába - jelentették. - Egész nap nem járt a lakásán. - Remek, nagyon köszönöm. - Úgy éreztem magam, mint egy lakomáját előkészítő keresztespók. - Hadd töltse ott az éjszakát. Legalább megpuhul. Jelentkezzenek az irodámban holnap reggel kilenckor. Az a helyiség, amelyet Aldridge kapitány bocsátott a rendelkezésemre, pontosan megfelelt az általam eltervezett szemfényvesztés céljára. Nagyméretű, jól berendezett szoba volt, gondolom, kevés ilyet találhattak a romos Hamburgban. Valóságos vezérigazgatói szoba, súlyos bőrfotelekkel és sötétre pácolt fabútorokkal. Ha helyesen ítélem meg Zieglert, ez bizonyára azt a képzetet kelti majd benne, hogy jelentős személyiséggel van dolga. Minden elképzelhető eszközt be kellett vetnem, hogy szóra bírjam. Az előszobában elegáns egyenruhás, segédszolgálatos titkárnő ült az írógépnél. Elmagyaráztam neki, mit kívánok tőle. - Rövidesen kihallgatok egy férfit, s azt szeretném, ha azt a benyomást keltenénk benne, hogy itt dolgozom a vezérkarban. Legyen szíves időközönként telefonáljon be nekem, és ne törődjék azzal, milyen sületlenségeket fecsegek majd. Az is célszerű volna, ha néha benyitna, átadna egy dossziét vagy aláíratna velem valamit. Rendezze be odabent az íróasztalt, helyezzen el rajta néhány dossziét, iratokat, bármit, ami a keze ügyébe kerül. A segédszolgálatos titkárnő roppant élvezte a játékot. Pillanatok alatt berendezte a helyiséget, magasra tornyozta a dossziékat az Íróasztalon. Kiválasztottam a legvastagabbat, és nyomtatott betűkkel ráírtam: SALZER. Néhány perc múltán jelentkezett a két katona, utasítást kértek. - Hozzák fel a foglyot, de előbb próbálják idegállapítani, beszél-e angolul. - Beszél az, semmi kétség. Tegnap éjszaka úgy járt a szája, mint egy igazi úrnak, amikor behoztuk. Jobban beszél az angolul, mint én - közölte a katona. - Remek fiúk maguk. Rendezzenek neki egy kis színjátékot. Nógassák csak, ne sajnálják. Hamarosan megjelentek a hajdani Herr Direktorral, úgy lökdösték maguk előtt, hogy Ziegler öntudata valósággal felborzolódott. - Mr. Ziegler, uram. - Feszes vigyázzállásban tisztelegtek. Úgy tettem, mintha elmélyednék a dosszié tanulmányozásában. Meglehet, ősi fogás, de rendszerint megzavarja a vádlottat. - A leghatározottabban tiltakozom ... - kezdte Ziegler németül. - Pofa be! - reccsentem rá, ugyancsak németül. - Üljön le, és várjon, amíg szólnak magához. Leült az íróasztalom előtt álló kemény támlás faszékre. Jó ötvenes volt, kis termetű, sovány, sötét hajú. Nem engedték, hogy megborotválkozzék, borostás arca miatt ágrólszakadtnak tűnt, s nyitván nyomorultul is érezte magát. Rémültnek is