Rakéta Regényújság, 1988. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1988-03-22 / 12. szám

CAKOTA 19 sek bombatámadásai megsemmisí­tették ennek a fontos kikötőváros­nak a felét, az Averhofstrasse pedig teljesen romba dőlt. Ott ültem a dzsipemben, és szótla­nul meredtem a tégla- és törmelék­­hegyre. Valaha itt dolgozott Walter Salzer. Nevét, clmét, önéletrajzát a személyzeti osztály őrizte - s most az egész anyag ott fekszik a törme­lékhegy alatt. M­iközben azon töprengtem, mi­lyen nyomon induljak tovább, egy­szerre csak titokzatos módon egy kisfiú jelent meg az utca szemközti oldaláról egy romház alól. Kiszáll­tam, hogy utánanézzek, honnan jött, s hamarosan rábukkantam egy pin­cebejáratra, amelyet félig elfedett egy tűztől kormos kőrakás. - Itt laktok? - kérdeztem a gyere­ket. - Igen, apám a házmester... ő volt a házmester. Egy csokoládészeletet nyomtam a kezébe. - Hívd csak ide - mondtam. A csokoládé csodát művelt. A kis­fiú bekúszott a pincébe, s nyomban visszatért egy férfival, aki túlságo­san idősnek látszott ahhoz, hogy az apja legyen. Szemmel láthatóan vé­gigcsinálta mindkét világháborút. Egy csomag Players cigarettával a kezemben megkérdeztem, vajon is­mer-e bárkit is, aki felvilágosítást adhatna a szemközti épület hajdani bérlőiről. - Herr Mayerdorf, a volt kollégám­­ szólalt meg, miközben egy pilla­natra sem vette le tekintetét a ciga­rettásdobozról. - A menyével él a külvárosban, Marienthalban, Am Neumarkt 27-ben. H­err Mayerdorf, mint kiderült, szép lakásban lakott, és még a Players csomag látványáról sem ju­tott eszébe semmi. Egyáltalán nem emlékezett Walter Salzerra, jóllehet több mint tíz esztendőn át dolgozott a cégnél. Ám egy karton Chester­­fieldtől és további kartonok kilátás­ba helyezésétől kitisztult az emléke­zete. - Ú, hát persze, Herr Salzer! Már 1939 óta nem dolgozott a cégnél, most már emlékezem. Nem, sejtel­­ mem sincsen, hol lakik, de megle­het, a direktor úr, dr. Ziegler meg tudja mondani. Salzer úr baráti vi­szonyban volt Ziegler úrral. Össze is jártak. - Hol lakik? - Dr. Ziegler Kölnbe költözött - csóválta fejét sajnálkozva Mayer­­dorf. - Nem ismerem a címét. M­inden németnek be kellett je­lentkeznie lakhelyének rendőrőr­szobáján. Nyolc órát tartott kocsival az út Kölnbe, de ott másnap reggelig kellett várnom, amíg sikerült be­szélnem a bejelentkezéseket kezelő éhenkórász hivatalnokkal. Kiderült, hogy dr. Ziegler visszaköltözött Hamburgba. Ismét a bejelentőhivatalt keres­tem fel, s meg is kaptam Ziegler úr hamburgi címét. A dicsőség múlan­dó: Ziegler egy hajdani villa egyet­len kis szobájában lakott. Nem talál­tam odahaza, de házvezetőnője, né­hány szelet csokoládé ellenében, boldogan pletykált nekem. - Voltaképpen nem is dr. Zieglert keresem - hazudtam a házvezetőnő­nek -, hanem a sógornőmet. A férje valaha ugyanannál a cégnél dolgo­zott, mint dr. Ziegler. Salzer a neve. Nem, nem ismeri Herr Salzert, kö­zölte, de amikor leírtam neki a kül­sejét, az égett kezet meg a kardvá­gásheget, nyomban emlékezett rá. - Úgy van, egy ilyen külsejű férfi járt itt dr. Zieglernél, röviddel azt követően, hogy beköltözött. Még itt is aludt a doktor úrnál. Nem mehe­tett el a kijárási tilalom miatt. Ennél többet nem tudott róla mon­dani, de mégiscsak kaptam valamit, aminek a nyomán elindulhattam Salzer tehát el. A bombák elkerül­ték, és nem nyelte el valamelyik orosz fogolytábor sem. Ezúttal nem bíztam magam egy karton cigarettára. Elhajtottam az angol katonai hírszerző irodára. A kirendeltség vezetője Clive Ald­­ ridge kapitány, Ian Wilson unokafi­ vére volt, s ez a körülmény sok drá­ga időt megtakarított nekem. Rövid magyarázat után kértem két meg­bízható motoros katonát és huszon­négy órás időtartamra egy irodahe­lyiséget. U­tasítottam a két katonát, menje­nek el Ziegler lakására, és amint ha­zajön, hozzák magukkal a katonai hírszerzésre, ne engedjék, hogy bárkivel is szót váltson. - A tiszti klubban megtalálnak - közöltem velük. D­élután több ízben alig álltam meg, hogy magam is ne siessek Zieg­ler lakására, mert a két katona egé­szen estig nem jelentkezett. Végül vacsora közben hivattak ki. - Bezártuk a katonai fogdába - je­lentették. - Egész nap nem járt a la­kásán. - Remek, nagyon köszönöm. - Úgy éreztem magam, mint egy lako­máját előkészítő keresztespók. - Hadd töltse ott az éjszakát. Legalább megpuhul. Jelentkezzenek az iro­dámban holnap reggel kilenckor. Az a helyiség, amelyet Aldridge kapitány bocsátott a rendelkezésem­re, pontosan megfelelt az általam el­tervezett szemfényvesztés céljára. N­agyméretű, jól berendezett szoba volt, gondolom, kevés ilyet találhat­tak a romos Hamburgban. Valóságos vezérigazgatói szoba, súlyos bőrfo­telekkel és sötétre pácolt fabútorok­kal. Ha helyesen ítélem meg Zieg­lert, ez bizonyára azt a képzetet kel­ti majd benne, hogy jelentős szemé­lyiséggel van dolga. Minden elkép­zelhető eszközt be kellett vetnem, hogy szóra bírjam. Az előszobában elegáns egyenruhás, segédszolgála­tos titkárnő ült az írógépnél. Elma­gyaráztam neki, mit kívánok tőle. - Rövidesen kihallgatok egy fér­fit, s azt szeretném, ha azt a benyo­mást keltenénk benne, hogy itt dol­gozom a vezérkarban. Legyen szí­ves időközönként telefonáljon be nekem, és ne törődjék azzal, milyen sületlenségeket fecsegek majd. Az is célszerű volna, ha néha benyitna, át­adna egy dossziét vagy aláíratna ve­lem valamit. Rendezze be odabent az íróasztalt, helyezzen el rajta né­hány dossziét, iratokat, bármit, ami a keze ügyébe kerül. A segédszolgálatos titkárnő rop­pant élvezte a játékot. Pillanatok alatt berendezte a helyiséget, ma­gasra tornyozta a dossziékat az Író­asztalon. Kiválasztottam a legvasta­gabbat, és nyomtatott betűkkel ráír­tam: SALZER. Néhány perc múltán jelentkezett a két katona, utasítást kértek. - Hozzák fel a foglyot, de előbb próbálják idegállapítani, beszél-e angolul. - Beszél az, semmi kétség. Teg­nap éjszaka úgy járt a szája, mint egy igazi úrnak, amikor behoztuk. Jobban beszél az angolul, mint én - közölte a katona. - Remek fiúk maguk. Rendezze­nek neki egy kis színjátékot. Nógas­sák csak, ne sajnálják. H­amarosan megjelentek a hajdani Herr Direktorral, úgy lökdösték ma­guk előtt, hogy Ziegler öntudata va­lósággal felborzolódott. - Mr. Ziegler, uram. - Feszes vi­gyázzállásban tisztelegtek. Úgy tettem, mintha elmélyednék a dosszié tanulmányozásában. Megle­het, ősi fogás, de rendszerint meg­zavarja a vádlottat. - A leghatározottabban tiltako­zom ... - kezdte Ziegler németül. - Pofa be! - reccsentem rá, ugyan­csak németül. - Üljön le, és várjon, amíg szólnak magához. Leült az íróasztalom előtt álló ke­mény támlás faszékre. Jó ötvenes volt, kis termetű, sovány, sötét hajú. Nem engedték, hogy megborotvál­kozzék, borostás arca miatt ágról­­szakadtnak tűnt, s nyitván nyomo­rultul is érezte magát. Rémültnek is

Next