Rakéta Regényújság, 1988. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1988-09-06 / 36. szám

- Nem? Baróti... Ko­vács ... Jonathán ... Biri... Sommer. Jöjjenek ki! Igaz? A lányok rémülten állottak meg a katedra előtt. Ránéztek Harcsaira. Aztán lesütötték a szemüket. - Feleljenek - rikácsolta az igazgató. - Nem igaz - dadogta Jona­thán elhaló hangon. - Nem igaz - suttogta Biri megrettenve. Aztán csend következett. - Kovács! - Nem igaz - mondta Ko­vács nekibátorodva. A másik kettő aztán már ha­tározott hangon jelentette ki, hogy nem igaz. Hamarosan ma­gukhoz tértek, és a faggatások, keresztkérdések dacára kemé­nyen tagadtak. - Hát Srank - bömbölte az igazgató -, akkor maga hazu­dott és rágalmazott. Srank sírva fakadt. - Nem hazudtam. A lányok nem merik megmondani, fél­nek, hogy Jablonszky tanár úr elbuktatja őket. Jablonszky elképedt. Ő? Mi­ért buktatná el? - Mert a Harcsai Ágnes vőle­génye. Az igazgató és Jablonszky egymásra néztek. Jablonszky ki­nyújtotta a nyakát, és derűsen kérdezte: a vőlegénye? Frank zavartan pislogott Har­csaira. Előbb makogva, kap­kodva, aztán az igazgató kérdé­seire mindjobban nekibátorod­va, kusza összevisszasággal, rosszul ellesett szavakkal, né­hány emlékezetében maradt szí­nes frázissal kiteregette, amit tudott. Aztán lassanként széle­sebb mederbe hatolt, és vészes bőbeszédűséggel hömpölygött keresztül az eseményeken. A ta­nár az óra után egyszer benn marasztotta Harcsait a terem­ben. Aztán a parkban találkoz­tak. A moziba is elmentek. Fel­említette a leveleket is, és Jab­lonszkynak tótágast állt az esze a meglepetéstől. - Már a csónakázásról is be­széltek. - Milyen csónakázásról? - kérdezte az igazgató feneketlen elképedéssel. - Hogy Velencébe mennek nászútra, és ott csónakázni fog­nak. És hogy a tanár úr tizenkét kombinét fog neki venni madei­­raárizáccal. És selyem alsó­szoknyát. És elválik a feleségé­től. Jablonszky hitetlenkedve, te­hetetlenül, megfagyva nézte Harcsai Ágnest, aki csúnyán, soványan, lázas arccal, vakme­rően és káprázatos biztonsággal állott most a tanári pódium előtt. - Igaz ez? Mondta maga eze­ket? - suttogta az igazgató elké­­külve. A lány orozva végignézett az osztályon. Villámgyorsan fel­mérte a helyzetet. A lányok bambán meredtek rá. A tekinte­tük megdöbbenést és bizonyta­lanságot fejezett ki. Meginog­tak, a hitük összeroppanni ké­szült. - Hogyan mondhatott ilyet? - üvöltötte az igazgató cérnavé­­konyan. - Honnan vette ezt a hajmeresztő mesét? Harcsai újra az osztályra né­zett. Érezte, hogy szilárdnak kell lennie, mert minden koc­kán forog. Felemelte a fejét. A hangja már nem volt tétova. - Nem mese. Igaz, Jab­lonszky tanár úr szerelmet val­lott nekem. - Én? - üvöltötte most már Jablonszky is. - Igen. - Én? - Igen! - Mikor? - Egy írásbelin azt mondta a tanár úr, hogy maradjak a te­remben, mert mondani akar ne­kem valamit... Én benn ma­radtam a teremben a tanár úr­ral... és akkor történt. - De hát mi? Mi történt ak­kor? - Szerelmet vallott.

Next