Rakéta Regényújság, 1989. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-10 / 2. szám

■ mitől. „Kivéve az állatokat I és a sötétet" - mondta Olga I halálosan komolyan. Való­­­­ban hallani lehetett a sötét­­­ben az alvó állatok légzését, J szusszanását, erős szaggal­­ párolgó nagy testük alig I észlelhető zajait. - És a sze­­­­relemtől - mondta Már Olga- I nak. - Tegye hozzá, hogy a I szerelemtől is. Az állatoktól, I a sötéttől és a szerelemtől. I­­ Olga elhúzódott, hangján I csak szomorúság érződött, s semmi izgalom: „Maga túl I szép és fiatal hozzám. Nem is bízom magában. És még mindig nem jöttem rá, hogy I mit akar." Ki beszél itt bizalomról? Mi köze ennek az egésznek a bizalomhoz? Ebben a hely­­­­zetben nem elég, hogy a csakugyan: én szép és fiatal I vagyok?! - Már dühös volt, s kiabálni éppenséggel nem­­ kiabált, mert nem szokott, s de ettől még nem lett ki­­­­sebb az indulat s nem lát- I szott kisebbnek a gyűlölet. Mert Olga nyugalma ráéb- I vesztette, hogy hiszen ő­­ nem egyéb, mint egy csi­­nos, jelentéktelen firkász, valami propagandista, ha vi­­­szont lenne valaki, akár a sa­ját szakmájában, akár mint vegyész, az asszony más­­­képpen viselkedne vele. Nem volt elképzelése arról,­­ hogyan, csak tudta, hogy ő másképp. „Látja, ez az­­ Ol­ga hangján érződött, hogy mosolyog.­­ Nem vagyok hozzászokva, hogy az ilyes­­­­minek örülnöm kelljen. És­­ rászorulva se vagyok." Indulni akart a kijárat felé,­­ de a sötétben bárnak ütkö­­­­zött. Már magához húzta 01-­­I­g a makacs fejét, és bocsá­­­­natot kért. Én tudatosan, szándékosan meg akartam | bántani magát, így vegye, | amit mondtam! - „De mi­tt ért!" - hangzott fel elfogu­lt­­atlanul, csakugyan tudako­lt­zódva, s Már látni vélte hoz­­á rá Olga nyúlt tekintetét, de | a sötétben nem látott sem­mit. - Mert engem meg az zavar - mondta Már­­Olga fe­jét még a tenyerében tartot­ta, tenyerén a tarkó rövidre nyírt hajú érdességét érez­te, de ujjai már a meleg, pu­ha hajba mélyedtek, és egy távoli, de erős fényű lámpa világossága felé forgatta el az arcot) -, én ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy ne legyek egyenrangú a nő­vel, aki... - a mondatot nem fejezte be, elakadt. Ek­kor szólalt meg azzal a mel­lékes hangsúllyal és befelé mosolyogva Olga: „Azt gon­dolja, ha megaláz, egyen­rangúak leszünk?" Hilárian megadta magát. Olgának igaza van, nevetsé­ges volna minden további magyarázkodás; mindkét karját leengedte, hagyta el­menni. Valami nagy testű ál­lat szusszant a közelükben, majdnem emberi torokhan­gon nyögött egyet, Olga megrezzen­t, közelebb húzó­dott, és nevetve széttárta a kezét: „Nézze, nekem se kulcsom nincs, hogy innen kijussak, se autóm, hogy visszakerüljek a városba, és különben is félek az állatok­tól, a sötéttől, attól tartok, hogy nagy oktalanság és szemtelenség itt vitatkoz­nom magával az egyenran­gúságról. Amiről különben nem is tudom egészen, hogy mit értünk rajta. Azt hi­szem, én nem is értek rajta semmit." Már persze jól tudta, hogy mit lehet érteni rajta, meg hogy Olga is azt érti rajta, amit más, de bolond lett volna erről most eszmecse­rét kezdeményezni. Felmér­te, hogy ezen az egészen túl kell lépni, s Olga már meg­tette. Furcsállta, hogy neki, annak ellenére, hogy ő volt, aki a kapcsolatot kezdemé­nyezte, sőt kierőszakolta, e pillanatban elég nehezen megy. Aztán Olga módján elmosolyodott - amióta is­merte Olgát és beszélt vele, egyáltalán, ha szemben áll­tak egymással, mindig az volt az érzése, hogy teljesen egyformán mosolyognak, úgyszólván geometriai szim­metriával tükrözik egymás mosolyát­­, és megcsóválta a fejét. Már megint kihagyta a felsorolásból, hogy fél a szerelemtől is. Illusztráció: Stuiber Zsuzsa JÁTÉK A BETŰKKEL TÓ­T G­YU­LA 1 110 E/viiiml

Next