Rakéta Regényújság, 1989. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-28 / 48. szám

A lehető legnagyobb figyelemmel vizs­gáltam át a város­térképeket, de töb­bé nem találtam meg a rue d'Auseilt. Pedig nemcsak a modern térképeket vettem sor­ra, mivel tudom, hogy a nevek változnak. Beleástam magam a környékre vonatkozó régi ira­tokba, és bekóboroltam min­den részét, bármi névre hall­gasson, amelyről úgy sejtet­tem, hogy megfelelhet az álta­lam rue d'Auseil néven ismert utcának. De hiába volt minden igyekezetem, maradt a kiábrán­dító tény, hogy se híre, se ham­va a háznak, az utcának, a kör­nyéknek, ahol sanyarú diákéle­tem utolsó hónapjaiban meg­hallottam Erich Zann muzsiká­ját. Hogy emlékeim töredékesek, azon nem csodálkozom, mivel testi-lelki egészségem súlyo­san megromlott a rue d'Au­­seilen töltött idő alatt, és kevés számú ismerősöm nem azon a környéken verbuváltam. De hogy képtelen vagyok a nyo­mára bukkanni, az különös és zavarba ejtő, hiszen csak fél­órányi járásra volt az egyetem­től, tele furcsaságokkal, ame­lyeket aligha felejt el bárki, aki egyszer ott járt. Ám hiába kér­dezősködtem, senki se tudott segíteni. A rue d'Auseil egy sötét fo­lyó szomszédságában feküdt, a folyót téglából épült, magas, homályos ablakú raktárépüle­tek szegélyezték, felette sú­lyos, sötét kőhíd ívelt át. A part mindig árnyékos volt, mintha a szomszédos gyár füstje örökre ■elzárta volna előre a napot. A folyó pedig ugyancsak szag­­lott a gonosz bűzöktől, ame­lyekhez foghatót még sehol máshol nem éreztem, és ez ta­lán még segítségemre lesz egy szép napon, mivel erről azon­nal felismerem a környéket. A hídon túl szűk, kövezett ut­cák kanyarogtak, aztán egy emelkedő következett, mely lépcsőzetes volt, de hihetetle­nül meredeken ívelt felfelé, hogy elérje a rue d'Auseilt. Még sose láttam olyan szűk és meredek utcát, mint a rue d'Auseil. Már-már sziklaszirt­hez hasonlított, járművek nem is­­tudtak közlekedni rajta, itt­­ott lépcsősorok tarkították, és a fal magas, repkényekkel be­futott falban végződött. Köve­zése szabálytalan volt, helyen­ként kőlapok borították, he­lyenként kockakövek, máshol meg csak a kopár föld meg va­lami nyomorúságos növényzet. A házakat magasra építették, csúcsos tetőben végződtek, hi­hetetlenül réginek látszottak, és szeszélyesen dülöngéltek, hol előre, hol hátra, hol pedig oldalra. Olykor két szemközti ház majdhogynem összeért az utca felett, és az általuk alko­tott boltívek mélyén homály honolt. Máskor meg szabályos áthidaló folyosó volt két-két szemközti ház között. Az utca lakói különös benyo­mást tettek rám. Először azt hittem, azért, mert mindannyi­an csendesek és visszahúzó­­dók, de később rájöttem, hogy inkább azért, mert mindegyikük nagyon öreg. Nem tudom, hogy kerülhettem ilyen kör­nyékre, de nem voltam egé­szen magamnál, amikor oda­költöztem. Sok szegényes he­lyen laktam már, pénz híján mindig kilakoltattak, meg végül abba a rue d'Auseil-i házba té­vedtem, melyet a szélütött Blandot tartott fenn. Ez volt az utca felső végétől számítva a harmadik ház, messze a legma­gasabb mind közül. Az én szobám az ötödik emeleten volt, ott is az egyet­len lakott helyiség a majdnem teljesen lakatlan házban. Be­költözésem éjszakáján különös muzsikát hallottam a fejem fö­­lött a padlásszobából, és más­nap az öreg Blandot-nál érdek­lődtem felőle. Azt mondta, egy öreg német hegedűs lakik fent, furcsa, néma alak, bizonyos Erich Zann, aki esténként egy olcsó színházi zenekarban ját­szik, valamint hozzátette még, hogy Zann éjszakánként, a színházból hazatérve muzsikál­ni szokott, és ez az oka annak, hogy azt a magasan fekvő, el­különített padlásszobát válasz­totta, melynek magányos oromzati ablaka az egyetlen pont, a­honnan az ember a fa­lak fölött a lejtőkön túli távo­labbi vidékre láthat. Attól fogva minden éjszaka hallottam Zannt, és noha aka­ratom ellenére ébren tartott, le­bilincselt muzsikája különössé­gével. Magam ugyan nem so­kat konyítottam a zenéhez,­­ mégis biztos voltam benne, hogy az általa játszott dalla­moknak nincs közük semmine­mű muzsikához, amit annak előtte hallottam, és végül arra jutottam, hogy egy egészen eredeti zeneszerzői géniuszt fedeztem fel. Minél tovább hallgattam, annál inkább nőtt elragadtatásom, mígnem egy hét múlva elhatároztam, hogy megismerkedem az öreggel. Egyik éjjel elcsíptem a mun­kájából hazatérő Zannt a folyo­són, közöltem, hogy szeretnék ismeretséget kötni vele, és sze­retném, ha muzsikálna nekem. Kicsi, vézna, hajlott hátú ember volt, kopott ruhában, kék szem­mel, groteszk szatírarccal és majdnem kopasz fejjel. Már el­ső szavaimnál dühösnek és ijedtnek látszott. De barátsá­gos viselkedésem végül meg­­enyhítette, és kelletlenül intett, hogy kövessem a sötét, nyikor­gó és roskatag padláslépcső­kön. Szobája, a kővel borított, meredek falú padlástérben le­vő két szoba közül az egyik, a nyugati oldalon feküdt, szem­ben a magas fallal, mely az ut­ca felső végét képezte. Hatal­mas méretű volt, és a benne uralkodó elképesztő sivárság és elhanyagoltság csak még nagyobbnak mutatta. Bútorza­ta csupán egy keskeny vaságy­ból, ütött-kopott mosdóáll­ványból, kisasztalból, hatalmas könyvespolcból, vas kottatartó­ból és három régimódi székből állt. A padlón rendetlen hal­mokban kottalapok hevertek. A falakat puszta deszkák alkot­ták, melyek valószínűleg még sosem láttak vakolatot, és a tö­méntelen por és pókháló még kietlenebbé és zordabbá tette a helyet. Nyilvánvaló, hogy Erich Zann tökéletes szépségű világa a képzelet valamelyik tá­voli kozmoszában honolt. Miután hellyel kínált, a néma­­ember becsukta az ajtót, ráfor­dította a nagy fareteszt, és meggyújtott egy gyertyát, hogy ne csak az égjen, amit magával hozott. Most kivette hegedűjét H. P. LOVECRAFT Erich Zann muzsikája

Next