Rakéta Regényújság, 1989. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-28 / 48. szám
A lehető legnagyobb figyelemmel vizsgáltam át a várostérképeket, de többé nem találtam meg a rue d'Auseilt. Pedig nemcsak a modern térképeket vettem sorra, mivel tudom, hogy a nevek változnak. Beleástam magam a környékre vonatkozó régi iratokba, és bekóboroltam minden részét, bármi névre hallgasson, amelyről úgy sejtettem, hogy megfelelhet az általam rue d'Auseil néven ismert utcának. De hiába volt minden igyekezetem, maradt a kiábrándító tény, hogy se híre, se hamva a háznak, az utcának, a környéknek, ahol sanyarú diákéletem utolsó hónapjaiban meghallottam Erich Zann muzsikáját. Hogy emlékeim töredékesek, azon nem csodálkozom, mivel testi-lelki egészségem súlyosan megromlott a rue d'Auseilen töltött idő alatt, és kevés számú ismerősöm nem azon a környéken verbuváltam. De hogy képtelen vagyok a nyomára bukkanni, az különös és zavarba ejtő, hiszen csak félórányi járásra volt az egyetemtől, tele furcsaságokkal, amelyeket aligha felejt el bárki, aki egyszer ott járt. Ám hiába kérdezősködtem, senki se tudott segíteni. A rue d'Auseil egy sötét folyó szomszédságában feküdt, a folyót téglából épült, magas, homályos ablakú raktárépületek szegélyezték, felette súlyos, sötét kőhíd ívelt át. A part mindig árnyékos volt, mintha a szomszédos gyár füstje örökre ■elzárta volna előre a napot. A folyó pedig ugyancsak szaglott a gonosz bűzöktől, amelyekhez foghatót még sehol máshol nem éreztem, és ez talán még segítségemre lesz egy szép napon, mivel erről azonnal felismerem a környéket. A hídon túl szűk, kövezett utcák kanyarogtak, aztán egy emelkedő következett, mely lépcsőzetes volt, de hihetetlenül meredeken ívelt felfelé, hogy elérje a rue d'Auseilt. Még sose láttam olyan szűk és meredek utcát, mint a rue d'Auseil. Már-már sziklaszirthez hasonlított, járművek nem istudtak közlekedni rajta, ittott lépcsősorok tarkították, és a fal magas, repkényekkel befutott falban végződött. Kövezése szabálytalan volt, helyenként kőlapok borították, helyenként kockakövek, máshol meg csak a kopár föld meg valami nyomorúságos növényzet. A házakat magasra építették, csúcsos tetőben végződtek, hihetetlenül réginek látszottak, és szeszélyesen dülöngéltek, hol előre, hol hátra, hol pedig oldalra. Olykor két szemközti ház majdhogynem összeért az utca felett, és az általuk alkotott boltívek mélyén homály honolt. Máskor meg szabályos áthidaló folyosó volt két-két szemközti ház között. Az utca lakói különös benyomást tettek rám. Először azt hittem, azért, mert mindannyian csendesek és visszahúzódók, de később rájöttem, hogy inkább azért, mert mindegyikük nagyon öreg. Nem tudom, hogy kerülhettem ilyen környékre, de nem voltam egészen magamnál, amikor odaköltöztem. Sok szegényes helyen laktam már, pénz híján mindig kilakoltattak, meg végül abba a rue d'Auseil-i házba tévedtem, melyet a szélütött Blandot tartott fenn. Ez volt az utca felső végétől számítva a harmadik ház, messze a legmagasabb mind közül. Az én szobám az ötödik emeleten volt, ott is az egyetlen lakott helyiség a majdnem teljesen lakatlan házban. Beköltözésem éjszakáján különös muzsikát hallottam a fejem fölött a padlásszobából, és másnap az öreg Blandot-nál érdeklődtem felőle. Azt mondta, egy öreg német hegedűs lakik fent, furcsa, néma alak, bizonyos Erich Zann, aki esténként egy olcsó színházi zenekarban játszik, valamint hozzátette még, hogy Zann éjszakánként, a színházból hazatérve muzsikálni szokott, és ez az oka annak, hogy azt a magasan fekvő, elkülönített padlásszobát választotta, melynek magányos oromzati ablaka az egyetlen pont, ahonnan az ember a falak fölött a lejtőkön túli távolabbi vidékre láthat. Attól fogva minden éjszaka hallottam Zannt, és noha akaratom ellenére ébren tartott, lebilincselt muzsikája különösségével. Magam ugyan nem sokat konyítottam a zenéhez, mégis biztos voltam benne, hogy az általa játszott dallamoknak nincs közük semminemű muzsikához, amit annak előtte hallottam, és végül arra jutottam, hogy egy egészen eredeti zeneszerzői géniuszt fedeztem fel. Minél tovább hallgattam, annál inkább nőtt elragadtatásom, mígnem egy hét múlva elhatároztam, hogy megismerkedem az öreggel. Egyik éjjel elcsíptem a munkájából hazatérő Zannt a folyosón, közöltem, hogy szeretnék ismeretséget kötni vele, és szeretném, ha muzsikálna nekem. Kicsi, vézna, hajlott hátú ember volt, kopott ruhában, kék szemmel, groteszk szatírarccal és majdnem kopasz fejjel. Már első szavaimnál dühösnek és ijedtnek látszott. De barátságos viselkedésem végül megenyhítette, és kelletlenül intett, hogy kövessem a sötét, nyikorgó és roskatag padláslépcsőkön. Szobája, a kővel borított, meredek falú padlástérben levő két szoba közül az egyik, a nyugati oldalon feküdt, szemben a magas fallal, mely az utca felső végét képezte. Hatalmas méretű volt, és a benne uralkodó elképesztő sivárság és elhanyagoltság csak még nagyobbnak mutatta. Bútorzata csupán egy keskeny vaságyból, ütött-kopott mosdóállványból, kisasztalból, hatalmas könyvespolcból, vas kottatartóból és három régimódi székből állt. A padlón rendetlen halmokban kottalapok hevertek. A falakat puszta deszkák alkották, melyek valószínűleg még sosem láttak vakolatot, és a töméntelen por és pókháló még kietlenebbé és zordabbá tette a helyet. Nyilvánvaló, hogy Erich Zann tökéletes szépségű világa a képzelet valamelyik távoli kozmoszában honolt. Miután hellyel kínált, a némaember becsukta az ajtót, ráfordította a nagy fareteszt, és meggyújtott egy gyertyát, hogy ne csak az égjen, amit magával hozott. Most kivette hegedűjét H. P. LOVECRAFT Erich Zann muzsikája