Rakéta Regényújság, 1990. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-20 / 8. szám
- Áhá, hát mégis itt vagy? Hurokra kerültél, mi? Azt hitted, nem tudja meg senki? Kopogni éjjel a csendőrök ablakán, hogy kimássz a bajból? Te szuka! Ismerjük a nótádat. Legényekkel hemperegni a bokrok alatt, s ha nő a has, bő szoknya - mi? Aztán, ha a porontyot kilökted, köd előttem, köd utánam. Mit csináltál a gyerekkel? Megölted! Egy emberi életet! Itt rothadnak el a csontjaid a börtönben. Az óra alá vele! Jancsi éppen a paszulyt kapálta a kertben, a fogházigazgató ablaka alatt, és mindent hallott. És egy ilyen nagy újságot hogy hallgathasson el? Csak nem tartja a hegyiben. Először a kovácsnak súgta meg, aztán a seprősnek, és öt perc múlva már az egész börtön tudta az egészet. A cipész, akit Csiszliknek hívtak, ragyogott, mint valami kipucolt csizma. - Kisasszony? Szóval madmazell. Bejött a gyöngyvirágom egy kicsit pihenni. - Nem rossz, pont ma, Szűz Mária napján. Ebben a kis vidéki börtönben nem voltam otthon. A fogadókocsira vártam, hogy továbbvigyem. Ám a rabtestvérekkel az ember hamar megbarátkozik. Bementem borotválkozni a kosárfonóba, lustálkodtam egy kicsit, míg a fegyőr urak eszébe jutottam. Itt is büdös, de mégiscsak jobb, mint a bolhaszekrényben, és legalább van kivel beszélgetni. Mikor azonban a kisasszonyról befutott a hír, a műhely menten kiürült. Mindenkinek akadt valami sürgős dolga: egyik a konyhába vitt egy csajkát, két hete hevert már itt, a másik a kovácsműhelybe kellett hogy menjen, a harmadiknak hasmenése volt, szóval mindenki szaladt kukucskálni az óra alá, hogy miféle kisasszony jött rablevest kanalazni. És csakugyan, a kisasszony az óra alatt áll. Haja városiasan fésült, orra vörös és duzzadt a sírástól. Hóna alatt újságpapírba göngyölt szegénység. A rőt bajuszú kulcsos rátapasztotta a szemét: keresi, mi van a fakó blúz alatt. A disznó! És a lány feje felett az órában kettyen a másodperc, mint köröm alatt a tetű. Rettyen és kettyen és nem fogy el. A nagymutató kövér ujja elmázolja az órákat a számlapon, hogy a tömlöcóráknak nyoma ne maradjon. A keresztvíz alatt egyszer áll az ember életében. Ezalatt az óra alatt kétszer. Egyszer, mikor a börtönbe jön, másodszor, mikor kimegy. Két nagy út keresztezése felett lóg. Jobbra a sarkon egy agyonráncigált sárga ajtó. Rajta túl a szabadság. A mi vidám vagy elsírt, betelt vagy éhes, a mi gazda- és szolga-, a mi távoli nagy, hűtlen édes szabadságunk. Hej-hej! Bal felől a börtön. Nincs mit beszélni róla, mindenki tudja, mi ez. Áll a szajhácska az óra alatt. És előtte az ajtók sorban. Tömör, fekete ajtók, kerek pilláikat álmosan lecsukták kémlelő szemükre. Zár. Tolózár. A világ vége. A lány várja, hogy jöjjenek és megragadják, az ajtó zördül, acélfogaival csikorog, irtózatosan szürcsöl és lenyeli, torkát sem köszörüli a kaján. Állok, és nézem a lányt. Gondolom, kéne hogy mondjak egy jó szót neki. Hogy hol a gyermek, mi van a gyermekkel. De ez nem a mi dolgunk. Nálunk van, gondoskodni kell róla. Hirtelen hallom: DADAY LORAND AVE MARIA IBAKITA 3I